A forrással szemközt értünk ki az arborétumból, és miután ismét átkeltünk egy hídon, irányba álltunk vissza, a 67-es felé. Onnan pedig egy nem igazán izgalmas pár kilométer vezetett a kilátóhoz, ahol az utolsó ellenőrzőponton ismerősökbe botlottunk - kis beszélgetéssel töltöttünk ott néhány percet, és nem hagytuk ki a kilátó megmászását sem, ha már ott voltunk.
Szégyenszemre még egyszer sem voltam a kaposvári szervezésű Deseda körtúrán. Pedig itt élek úgyszólván mellette - legalábbis közelebb, mint pölö a Budapestről érkezett résztvevők. Valahogy mindig közbejött valami, másik túra, családi program, hétvégi henyélés... No de idén végre sort kerítettem rá, és néhányadmagammal körbegyalogoltam a tavat.
A strandtól indultunk, a teljesítménytúrákon szokásos "papírmunka" után. Hűvös, őszi reggel nyolc óra volt, dzsekiben baktattunk az úton a látogatóközpont felé. A ragyogó nap a melegedés esélyével kecsegtetett, a hátamat melegítő hátizsák pedig az izzadáséval...
A tópart közelében feltűntek az első vadkacsák meg a pecások, távolabb pedig, a túlparton, ott sárgállott a szörnyűséges "Deseda" felirat. (Nem tudom, ki, hogy van vele, szerintem túlságosan elharapództak a feliratok. Mintha anélkül nem tudnánk, hol vagyunk...)
Az első nagyobb jobbkanyar után érkeztünk meg az első ellenőrzőpontra. Néhány perc adminisztráció, és felmehettünk a kis hídra, mely végre a fák közé vezetett. (Azért arra is szakítottunk időt, hogy megörökítsük magunkat a hídon. Mit mondjak - még gyakorolni kell a csoportos szelfizést...)
Mire elértük a 67-es út melletti kis hidat, már eléggé felmelegedett a levegő. A híd mellett ismét ellenőrzőpont várt, és ott vettünk búcsút az Erikáktól, akik a rövidebb távot választották. Mi ketten pedig jobbra kanyarodtunk, átkeltünk az autóúton - szerencsére kicsi volt a forgalom -, és az északnyugati tó mellett folytattuk az utat.
Ragyogó nap alatt értünk be a faluba, ahol a kocsma ablakába kirakott DDP-bélyegzőt vettük igénybe az igazoláshoz. És ha már úgyis délidő volt, helyet foglaltunk a közeli játszótér kiülőjén és megebédeltünk. Nyugis, csöndes hely volt, madárcsicsergéssel, alig-forgalommal, hangyákkal. Jólesett ott üldögélni.
Innen délkeletnek fordultunk, és az országút alatt ismét átkelve, egy kellemes, árnyas úton hamarosan elértük a desedai arborétum kerítését. Ott került sor a túra egyetlen jelentősebb dombjának a megmászására, bár azt nem mondhatom, hogy beleizzadtunk.
A tó fölött kövér felhők lógtak, szürkésfehér árnyékot vetve a vízre. Alattunk, a játszótéren már senki sem volt, csak túrázók és kirándulók szivárogtak be balról és jobbról is, amerre nekünk kellett továbbmennünk. Így is tettünk, amint leértünk a toronyból, és elköszöntünk az ismerősöktől, barátoktól.
Korábbi tempónkat tartva gyalogoltunk végig a tóparton, itt-ott kicsit beljebb húzódva tőle, ahogy az út vitt. A víz mellett hosszas tartózkodásra berendezkedett pecás társaságok élvezték a szeptember végi nyarat. Mintha csak kempingezni érkeztek volna.
Hamarosan elértük a gátat, melynek túlsó végén, meglehetősen közel ott várt minket a cél. A gátról még vetettem egy utolsó pillantást a látogatóközpontra, a tó nyugodt vizére, és nemsokára már az utolsó pecsétet helyezték el a papíromon.
Nem rohantunk rögtön haza, a napon pihengetve elfogyasztottuk a klasszikusnak számító zsírosdeszkát vöröshagymával (meg lilával), és utána küldtünk egy-két süteményt is a rendezők igazán finom kínálatából.
Szép túra volt, egy hétvégi fél napra pont elég. Maradt idő utána még egy kis tókaji sétára is, mielőtt rám sötétedett...
Táv (ahogy én mértem): 21,37 km, szint: 158 m
Teljesítési idő: 4 óra 50 perc
Fotóalbumért ide kattints!