2020. október 24., szombat

Őszi Zselic

 Régóta terveztem már, hogy végigjárom ezt a kört. Mivel pedig nem volt kedvem messzebb menni, és szép időt jósoltak tegnapra, magammal csaltam a lányokat, és nekivágtunk.

Jó dolog itt lakni, a Zselic tetején. Gyorsan elérhetem az erdőt, bármelyik irányba is indulok. Bevallom, azt a kb. másfél kilométert, ami a házunktól az erdőig tart, a Berki-patakon át, a Fehér-partig. Főleg, hogy már ott kezdődött a sáros szakasz, és egy nagyobb szünettel - a Dél-dunántúli Piros Túra nagyjából a Cseberki-rétig tartó részén - tartott egészen a ropolyi aszfalt útig. 

De útközben más élmény is akadt: az erdőszéli réten még virágzott az őszi kikerics, az erdő alján pedig nagy őzlábgombák tenyésztek. Sőt, gyapjas tintagombát is találtam, és egy másikat, amihez addig nem volt szerencsém: harkálytintagombának hívják. 

Fent, balról jobbra: harkálytintagomba, nagy őzlábak, másik harkálytintagomba
Lent: balról büdös pereszke, jobbról párducgalóca

A sárgába öltözött tölgyeseket magunk mögött hagyva értünk ki a ropolyi völgybe. Az útmenti pihenőhelyen kicsit hosszabb szünetet tartottunk, élveztük a hátunkat melengető napot és tízóraiztunk. A sárccal, aki szintén akkor ért oda, és ellenkező irányban túrázott, később Töröcskén találkoztunk.

Az aszfalton baktatva lepotyogott a cipőnkről a ráragadt sár, és még arra is lehetőségünk nyílt, hogy megsimogassunk egy gyönyörű lovat. A lovascsapat nyomát később, az erdei ösvényen kerülgetnünk kellett - hiába, no, a lovaknak is van anyagcseréje...

A kék kereszt jelzés a régi postakocsi úton vezetett végig, Töröcske határáig. Nyoma sem volt rajta sárnak, a homokos talajon nem maradt meg egyetlen pocsolya sem. Na jó, azért akadt hely, ahol az út szélén találtunk vizet. A szárazabb környezet miatt eleinte gombát se láttunk, már kezdtünk lemondani róla, hogy a néhány szál őzláb mellé társakat találunk, mígnem hirtelen nagyobb telepükre bukkantunk az út szélén. Volt ott mindenféle őzláb: fiatalabb, idősebb, kiterült kalapú és még bunkós. Rájuk vetettük magunkat - na jó, egyszerűen csak leszedtük az összeset. Így már két szatyor gombával súlyosbítva gyalogoltunk tovább. Mint kiderült, a másik szatyornyi gomba, amit nagyon lelkesen begyűjtöttünk még az átkötőúton, mérgező büdös pereszke volt, kidobásra ítéltetett.

Pihenő a régi postakocsi úton

Az utolsó nekirugaszkodás előtt még üldögéltünk kicsit az útmenti farönkökön - jólesett a túracsoki -, és Töröcskéig meg se álltunk. Az árnyas horhó után, melyen lecsorogtunk a faluba, a sárgára színeződött japánkeserűfű bokrai állítottak meg minket. Tavasszal kecses, fehér virágaival díszít ez a cserje, ilyenkor pedig élénk sárga színével. Meg kellett örökíteni, nem vitás.

Faluszéli tűztövis

A falu után ismét horhó várt ránk, de ezen felfelé kellett araszolnunk. Magas falát a fák gyökerei tartják helyben, néhol borostyán lóg rajta. Igazán romantikus hely, és nem is olyan vészes szintemelkedés.

A harmadik horhó előtt pedig megleptük egymást egy vaddisznóval - a kukoricásban ebédelt, amikor mellé értünk a falunkba vezető utolsó szakaszon, a Vörös-hegyen. Én éppen egy elhalálozott erdei siklócsemetét fotóztam az úton, amikor A. észrevette a vadállatot. A vaddisznó legalább annyira meglepődött, mint mi, gyorsan beljebb húzódott a kukoricásban. Nem mentünk utána...

A faluban az ebéd utáni szieszta csendje terjengett, csak egy motoros jött szembe az utcán, amikor végre célirányba kanyarodtunk. Innen már tényleg csak pár perces séta várt hazáig.

Kellemes októberi nap volt, csajos kirándulás, ajándék meleggel. Remélem, lesz még ilyen. Akár hóban...

Táv: 20 km

Fotóalbum itt.

2020. október 16., péntek

A szelídgesztenyék földjén

Mint korábban már megjegyeztem, a Mecsek közel van. Ezt a földrajzi sajátosságot használtuk ki múlt szombaton, hogy a várható szép, őszi időben kiránduljunk egyet. Igen, jól olvasod: kiránduljunk. Nem teljesítménytúra, se nem kék túra várt ránk, hanem egy kényelmes, andalgós séta hegyeken-völgyeken át. 


Ehhez viszont előbb el kellett autóznunk Zengővárkonyba, ahol a Tojás múzeum előtt gyülekezett az erdőre éhes társaság. Túravezetőnk, Feri, aki a HOTE vezetője is, rövid köszöntő után kelet felé terelt minket, a Szent Márton-zarándokútra. Hosszan, meglehetősen hosszan vonultunk elfelé a falutól, sem mi, sem a túravezető nem számított ekkora tömegre (hetvennégyen voltunk). Hiába, annyi túra elmaradt mostanság... 

Az első kisebb emelkedő - inkább csak bemelegítés - után, egy gyújtoványfüves rét szélén álltunk meg legközelebb egy (két, három) csoportképre. Ott látszott igazán, hogy milyen népes a társaság, és milyen változatos: a kisiskolástól a nyugdíjasig minden korosztály képviseltette magát.

Feri, a túravezető aztán meg is dolgoztatta a csapatot, bár főleg a gyerekek kaptak érdekes kérdéseket az út során. Jó volt látni a gyerekek lelkesedését - így kell kinevelni a következő turistagenerációt!

A Nap mindenfelé fényes, vidám foltokat szórt a fák közé

Élveztük az őszközepi, szokatlanul meleg időt, nem bántuk a néha utunkba akadó sarat sem. Ráérősen, de nem andalogva haladtunk előre, megállva itt-ott. Hosszabb pihenőt a Réka-kunyhónál tartottunk, elfoglaltuk az összes padot és asztalt, napfürdőztünk a fenyők mellett. Kellemesen melegítette megizzadt hátamat a nap.

A Réka-völgy keskenyebb, helyenként egészen benőtték a fák, bokrok. Nem olyan kijárt, mint az Óbányai-völgy, az útvonal mellett árválkodó pihenőhelyet se nagyon látogathatja senki - a korhadófélben lévő asztalhoz nem ülnek már le kirándulók a megviselt padra...

Míg felértünk a Szép Ilonka-kilátóhoz, új ismeretségre tettem szert: ezen az útvonalon találkoztam először petrezselyemgombával. És még valamivel, ami ott és akkor nem is tűnt fel igazán, csak valami furcsa kinövés látszott a korhadó farönkön. Csak később, a határozós csoport megfejtéséből tudtam meg, hogy egy bundás állaskagomba tanyázott a petrezselyemgomba fölött.

A kilátóról - miután sikerült feljutni, hiszen mind a hetvenakárhányan nem tolonghattunk fel egyszerre a tákolmány tetejére - messzire láttunk a hegyek és völgyek felett. Még nem nőtt fel körülötte az erdő, de lehet, hogy aki tíz év múlva vetődik arra, már nem fog ellátni Bonyhádig.

A következő szép szakasz a Dóri-úton várt ránk. Ez a kellemes kocsiút Dóri László erdészről kapta a nevét, a Skóciai Szent Margit-út is ezen folytatódik tovább, de mi nem azt követtük, hanem elkanyarodtunk kelet felé, a Legény-sír irányába.

Előre, a Dóri-úton

Feri kitett magáért: a Legény-sírról is elmondott mindent, ne menjünk haza tudatlanul. 
Innen már nem volt messze a zengővárkonyi gesztenyés. De addig - meglepetésként - őzlábakkal teli erdőn vágtunk át. Ameddig a szem ellátott, szépen kifejlett vagy épp növekvőfélben lévő özlábgombák emelték kalapjukat a fű fölé. Úgy rohantuk meg a gombamezőt, mintha ez lenne az év legjobb fotótémája.

Aztán kiértünk a dombtetőre: hátunk mögött az erdő, előttünk a dombok, széles rét, magasan úszó felhők. Kis szusszanás, és már ereszkedtünk is lefelé a hosszú lejtőn Zengővárkonyig.


Vetettünk még egy utolsó pillantást jobbra, a Kecske-hát irányába, aztán már előttünk is állt a 2017-es Év Fája, az öreg szelídgesztenyefa. Kissé megtépázva, elszáradó ágakkal, magányosan áll a falu határában, a többi gesztenyefától kissé távolabb. Alaposan körbe is fotóztuk, legyen emlékünk róla, hisz a 300 év az 300 év, ki tudja, meddig bírja még az elemek rohamát és a klímváltozás viszontagságait...


A kellemesen végigsétált órák után elérkezett a nap egy újabb, kellemes része: a helyi termelők sült gesztenyével, helyi borokkal, szörpökkel, süteményekkel vártak minket. A fák mellett szabadtűzön sült a gesztenye a lyukacsos dobban, és bár a felállított asztalok mellett nem jutott hely mindenkinek - nem számítottak ilyen népes vendégseregre -, találtunk puha füvet, kényelmes faalját, ahol leheveredhettünk.

Miután pedig belakmároztunk mindenféle jóval, elköszöntünk a többiektől. De nem indultunk rögtön haza, tettünk egy kitérőt Rockenbauer Pál sírjához. Szomorúan láttuk, hogy a hajdan mellette álló gesztenyefák közül csak egy maradt meg, elveszett a vadregényes hangulat, ami régi fotókról áradt. 

Még egy programunk volt Zengővárkonyban: a Tojás múzeum. Udvarán épp gyönyörű népviseletbe öltözött lányok és fiúk táncoltak - a vírushelyzet miatt elmaradt Lukács-napi rendezvények helyett tartottak afféle mini megemlékezést. 
A múzeumot pedig nézze meg mindenki, aki arra jár, csodákat lehet látni benne.

Köszönet a szervezésért a HOTE-nak, Takács Ferenc túravezetőnek! Így kell ezt csinálni. 

Útvonal: Zengővárkony - Büdös-kút - Réka-kunyhó - Réka-völgy - Szép Ilonka-kilátó - Dóri-út - Legény-sír - Szelídgesztenyés - Zengővárkony

Táv: 14 km, szint: 380 m

Fotóalbum itt!

2020. október 11., vasárnap

Két nap a Kemenesháton

Egyszer régen, az ősidőkben, majd' 30 évvel ezelőtt már végigjártam ezt az útvonalat. Rekkenő nyár volt, bár akkor még nem rekkent annyira, mint most. Emlékeimben úgy maradt meg az Országos Kéknek ez a szakasza, mint egy végtelenül egyhangú, unalmas, fárasztó túra. És a múlt hétvégén ismét ott találtam magam.

A nyáron megismert csapat néhány tagjával és a barátaimmal - Boti szervezésében - vágtunk bele ebbe a kétnapos kalandba. Sümegen találkoztunk, ahol - míg az autókat át- és visszavitték a találkozási pontokra - kényelmesen feltöltekeztünk egy kis kávéval, sütivel - ki mit választott ébresztőnek...

A várba nem mentünk fel (Hédit kivéve), az aznapra előirányzott 36 km pont annyi időt igényelt, hogy ne férjen bele a várnézés. Úgyis látta már mindenki...

Mit is mondjak az első szakaszról? A 4 kilométer hosszan országúton gyaloglás Sümeg után, a mellettünk elsuhanó autókkal, megalapozta a hangulatot. Alig vártuk, hogy letérhessünk róla, és szinte fellélegzett a talpam, amikor elértük a Vágás-erdő szélét, a puha, pocsolyákkal tarkított utat.


A fák között még fel-feltűnt a vár sziluettje, aztán már nem láttuk a fáktól. 
A második pecsétet a szombat reggeli napsütésben sütkérező Kisvásárhelyen gyűjtöttük be, miközben egy kíváncsi kismacska tekergőzött a lábunk mellett. Peti csurig töltött bélyegzőpárnája ettől kezdve mindannyiunknak jó szolgálatot tett...

Mivel a Kemeneshát lapos vidék, és nem volt se domb, se hegy, amiben a tekintet megkapaszkodhatott volna a horizonton, kénytelen voltam közelebbre nézni. Az útmenti bozótosban az ősz minden jellemző növénye képviseltette magát: fényképeztem csipkebogyót, galagonyát, kecskerágót, és később alkörmöst is, ami alaposan megvetette a lábát már mindenhol...
Az egyik réten pedig, nem sokkal az után, hogy ismét műútra értünk a Fenyősi-patak előtt, szemünk az első kikericses mezőn akadt meg. Jó turistához méltón le is rohantuk szegény virágokat, hogy jobbnál jobb képeket készítsünk róluk. Aztán, amikor lekanyarodtunk a Beretvás-dűlőre, nem vetettem meg a vidám, sárga gyújtoványfüvet sem.


Ötvösig még legyűrtünk egy újabb aszfaltos szakaszt - ahol kvadosok száguldottak el mellettünk -, némi erdőt raklapokból épített alacsony-lesekkel, és kis túlzással ugyan, de bokáig gázoltunk a makkban. Vaddisznó-mennyország az a vidék!

Bélyegzés közben - még szokom ezeket az újfajta bélyegzőket - megmosolyogtuk a kiszuperált ülést a fa mellett, és végre hosszú, egybefüggő erdőn gyalogolhattunk tovább. 
Úgyszólván a cél előtt, a Bögötei-erdőben, egy dagonyás terület mellett tartottunk hosszabb pihenőt, ami már igazán ráfért a társaságra. Meleg volt, október elejéhez képest szégyenletesen meleg, vagy 28 fok, izzasztó és fülledt...
De a gombák szeretik - egyre többet láttunk az út mellett, az erdő szélén, korhadó fatönkökön és avarba rejtőzve.

 
                            Erdei akadálypálya                                            Valaki már lemeózta...

A Szajki-tavak úgy éltek az emlékeimben, mint elhagyatott, nyugodt, csendes tóvidék, mely mellett csak egy erdészház áll. Anno sátraztunk a tóparton, senkitől sem háborgatva. Most viszont - kis csalódást okozva - afféle mini üdülőtelep nőtt fel az egyik tó mellett, rövid, vízig húzódó utcácskákkal, pizzázóval és kocsmával. Meg sok-sok, kiadó házzal. 
Mielőtt megtettük volna az aznapi utolsó pár kilométert Hosszúperesztegig - hogy ne a másnapi adagot kelljen megtoldani még 5-6 km-rel -, megnéztük a szállásokat. Kicsit nyögvenyelősen ment a dolog, a tulajt (bérbeadót) maga alá temette az adminisztráció - legalábbis úgy panaszkodott a SZÉP-kártya kezelésének nehézségeire, mintha mi lettünk volna az elsők, akik igénybe veszik. 

Ki tudja, honnan került az erdőbe, magányosan, messzire világítva...

Miután sikerült zöld ágra vergődni szállásadónkkal a tekintetben, hogy ki hol aludjon, Hédit hátrahagyva lejártuk a Hosszúperesztegre vezető szakaszt is. A peresztegi templomot körbeölelő kerítésen gyorsan megtaláltuk a bélyegzőt, aztán Anikóval magunkra maradtunk, míg a többieket Peti visszaszállította Szajkra. Hiába, ahol szinte nulla a tömegközlekedés, muszáj máshogy megoldani a logisztikát...

A Fenyő utcai szálláson leginkább a cserépkályha lopta be magát a szívembe, a meleg meg a hátamba. A nappali nyár után gyorsan jött az est hűvöse, és izzadságtól nedves hátunknak jólesett a cserép melege. Meg a zuhany.

(Szombati táv: kb. 36 km, szint szinte nulla.)

Az éjszakai szélvihar és eső után hűvös reggelre ébredtünk vasárnap. Mint kiderült, kissé lehúzva felejtettem az autó ablakát, így kénytelen voltam a vizes ülésre terített törölközőre ülni, míg átautóztunk Hosszúperesztegre. De hát, magamnak köszönhettem... 
Mint szállásadónktól megtudtuk, indult busz Sárvárra a reggeli órákban, ezért úgy döntöttünk, hogy az autók ide-oda utaztatását felcseréljük buszozásra. Így az útvonalat visszafelé járjuk le, és a végén csak be kell ülnünk a kocsiba és hazazötyögni.

A sárvári várat csak kívülről néztük meg - aznap is várt ránk 36 km, nem értünk rá nézelődni. Majd legközelebb, ha nem hajt a tatár. Igazán szép kis város, az arborétum a tavakkal pedig elragadó.


Az előző napi aszfalttaposás tapasztalatai után úgy gondoltam, jót fog tenni egy kis botos rásegítés, úgyhogy igénybe is vettem az eszközt az első szakaszon, míg végre elhagytuk a várost és a járdákat, hogy délkeletnek kanyarodjunk a domb aljában, a Haraszt-erdőbe. Az útszélen álló oszlopon mindenféléről volt infó, csak a kék túráról nem - valószínűleg a zarándokoknak készült. De legalább volt, és számunkra is tartalmazott infót.                                Hamarosan letértünk a kékről, hogy felkeressük a közeli Kalapos-kutat, az egykori kissitkei fogolytábor helyén. Kanyarodtunk jobbra, aztán balra, aztán átvágtunk a szántóföld szélén, mire végre megtaláltuk. Az odavezető jelzés elég hiányos, ráférne egy felújítás. A kutat szépen karbantartják, bár a gaz eléggé benőtte a vályú szélét.
A Hercseg-hegy aljában bevártuk a többieket, akik nem jöttek velünk kutat nézni, és nemsokára újra megálltunk, hogy készíthessünk néhány fotót a sitkei kápolnáról és a gyönyörű panorámáról, ami a hegyről tárult elénk.

Bemenni, sajnos, nem tudtunk a felújítás miatt, így csak körbejártuk és már mentünk is tovább.



A hegy másik oldalán vitamin-utánpótlást eszközöltünk egy körtefának köszönhetően, mely alatt találtunk néhány ehető gyümölcsöt, amit még nem kóstoltak meg a hangyák és darazsak. Ebéd előtti frissítésnek épp megfelelő volt, de az ebédre se kellett sokat várni - nem voltunk messze Gércétől, ahol a könyvtár előtti kis pihenőhelyen tartottunk hosszabb szünetet.

A túrabotomat majdnem otthagytam, induláskor jöttem rá, hogy ott felejtettem a pecsételőhelynél, így gyorsan visszamentem érte a polgármesteri hivatalig. Tényleg ott volt.

A Gérce után következő szakaszra sem így emlékeztem - majd' 6 kilométernyi aszfalt várt ránk. Anno még ez sem volt ott. Azt hittem, sose lesz vége, csak mentünk, mentünk a szinte nyílegyenes úton, hiába kémleltük reménykedve a láthatárt - hátha a végére érünk már! Annyira szerettünk volna túl lenni ezen a részen, hogy a Rózsáskerti erdészháznál csak pecsételni álltunk meg. Semmi pihenő, csak néhány kattintás, hogy emlék maradjon róla, és tovább róttuk az utat a Hidegkúti vadászház felé. 
Kis kitérőt tettünk a Scherg-házaspár sírjához - csodák csodájára a kék útvonala direkt arra ment, kis kanyarral felvitt a dombocskára, hogy a másik oldalán visszatérjen a műútra. 

A gyaloglás egyhangúságát - mert bizony az volt, egyhangú - csak a lombokon átszűrődő napfény játéka törte meg. A színesedni kezdő erdő látványa eszünkbe juttatta, hogy a meleg ellenére sincs már nyár, és a következő túrán talán már még több sárgával, vörössel és rozsdaszínnel találkozunk.

Aztán csak odaértünk a Hidegkúti vadászházházhoz. Az útvonal itt 90 fokos kanyart vesz és felkapaszkodik a dombra - aszfalt helyett durva kővel fedve. De mielőtt eme újabb megpróbáltatásnak kitettük volna magunkat, szusszantunk egy rövidet. Kivéve Erzsit, aki még annál is rövidebbet szusszantott, és inkább előrement, hisz úgyis lassabb nálunk - mondta, aztán nem láttuk egészen Káldig...

A csapat így három részre szakadt - mint annak idején az ország -, Erzsi után mi, a maradék kaposváriak vettük ismét nyakunkba az utat, Botiék még üldögéltek kicsit. Mi kihagytuk a kilátót, amit nem tudni, miért, kikerül a kék sáv jelzés. Csak az avasi kidőlt tölgy után találkoztunk újra, hogy együtt vágjunk át a Farkas-erdőn (végre puha talaj! - lélegzett fel a talpam). Káld határában pedig Erzsi is csatlakozott hozzánk, és hamarosan megtaláltuk a Korona névre hallgató kocsmát, ajtaján a bélyegzőhelyet jelző matricával.


Jobban tettük volna, ha továbbmegyünk - bár akkor még nem tudtuk, hogy az iskola kerítésén is van egy bélyegző. Megspóroltunk volna némi bosszankodást, amit a nem túl lelkes és smucig kocsmárossal való interakció okozott... (Ezt a bélyegzőhelyet meg is lehetne szüntetni, aki úgy áll hozzá az emberekhez, ahogy ez az alak, az nem érdemel egy kis extra bevételt...)

A rossz szájízt némileg csökkentette a falu határában ránk mekegő cuki kiskecskék párossa és a legelésző pónik látványa (egyik se csillámlott).

Az utolsó tíz kilométerről nincs sok mesélnivalóm. Egy kis erdő, egy kis szántó, újra erdő, újra szántó. A nap elindult felfelé, és hamarosan már a fák mögül integetett felénk. Persze, nem hagytuk ki a lehetőséget, hogy csodás naplementét fényképezzünk...
Az erdőszélen, a szürkületben egy nyuszi futkosott zavartan előttünk az úton, míg be nem talált a fák közé. Később egy őz vágtázott át a tarlón, hogy eltűnjön balra az erdőben. Aztán olyan sötét lett, hogy a szántóföldön át vezető úton alig láttuk a pocsolyákat. 

Az utolsó erdei szakaszon

Szép, hosszú út volt a szántón át, sokáig tartott, míg a falu fényei közel kerültek. Fölöttünk már kigyúltak az első csillagok, de a Holdnak nem akaródzott feljönni, pedig nagyon vártam. A telihold jelentősen javította volna a látási viszonyokat.

De mindennek vége szakad egyszer, az út ismét aszfaltra váltott, amikor bekanyarodtunk Hosszúpereszteg szélső utcájába. Úgy éreztem, sose érünk oda az autókhoz, a talpam már elzsibbadt a kemény talajtól, nem éreztem a fájdalmat sem a sarkamban. De végre feltűnt a templom az országút másik oldalán, már csak a kis dombon kellett felmásznunk hozzá. Szó se róla, szép látvány volt a kivilágított épület, de jobban érdekelt a mellette sötétben álló két kocsi. 

Ott köszöntünk el egymástól, mielőtt berámoltunk a csomagtartóba. Gratuláltunk Botinak, aki ezen az estén teljesítette az Országos Kék teljes távját, és már ott se voltunk. Hosszú út várt még hazáig.

(Vasárnapi táv: kb. 37-38 km, letérőkkel együtt.)

Fárasztó két nap volt, kevés látnivalóval, de legalább szép időben, jó társasággal tettünk meg a távot. Ez a vidék nem mondható izgalmasnak, és valószínűleg nem túráznának erre sokan, ha nem vezetne át rajta az OKT. Nem véletlenül emlékeztem rá úgy, ahogy. Ám ezt is végig kell járni annak, aki teljesíteni akarja a teljes távot. És mi akarjuk. 
Viszlát, Kemeneshát (és a Marcal-medence)! Nálatok érdekesebb szakaszok várnak.

A fotóalbumot itt találjátok.