Régóta terveztem már, hogy végigjárom ezt a kört. Mivel pedig nem volt kedvem messzebb menni, és szép időt jósoltak tegnapra, magammal csaltam a lányokat, és nekivágtunk.
Jó dolog itt lakni, a Zselic tetején. Gyorsan elérhetem az erdőt, bármelyik irányba is indulok. Bevallom, azt a kb. másfél kilométert, ami a házunktól az erdőig tart, a Berki-patakon át, a Fehér-partig. Főleg, hogy már ott kezdődött a sáros szakasz, és egy nagyobb szünettel - a Dél-dunántúli Piros Túra nagyjából a Cseberki-rétig tartó részén - tartott egészen a ropolyi aszfalt útig.
De útközben más élmény is akadt: az erdőszéli réten még virágzott az őszi kikerics, az erdő alján pedig nagy őzlábgombák tenyésztek. Sőt, gyapjas tintagombát is találtam, és egy másikat, amihez addig nem volt szerencsém: harkálytintagombának hívják.
A sárgába öltözött tölgyeseket magunk mögött hagyva értünk ki a ropolyi völgybe. Az útmenti pihenőhelyen kicsit hosszabb szünetet tartottunk, élveztük a hátunkat melengető napot és tízóraiztunk. A sárccal, aki szintén akkor ért oda, és ellenkező irányban túrázott, később Töröcskén találkoztunk.
Az aszfalton baktatva lepotyogott a cipőnkről a ráragadt sár, és még arra is lehetőségünk nyílt, hogy megsimogassunk egy gyönyörű lovat. A lovascsapat nyomát később, az erdei ösvényen kerülgetnünk kellett - hiába, no, a lovaknak is van anyagcseréje...
A kék kereszt jelzés a régi postakocsi úton vezetett végig, Töröcske határáig. Nyoma sem volt rajta sárnak, a homokos talajon nem maradt meg egyetlen pocsolya sem. Na jó, azért akadt hely, ahol az út szélén találtunk vizet. A szárazabb környezet miatt eleinte gombát se láttunk, már kezdtünk lemondani róla, hogy a néhány szál őzláb mellé társakat találunk, mígnem hirtelen nagyobb telepükre bukkantunk az út szélén. Volt ott mindenféle őzláb: fiatalabb, idősebb, kiterült kalapú és még bunkós. Rájuk vetettük magunkat - na jó, egyszerűen csak leszedtük az összeset. Így már két szatyor gombával súlyosbítva gyalogoltunk tovább. Mint kiderült, a másik szatyornyi gomba, amit nagyon lelkesen begyűjtöttünk még az átkötőúton, mérgező büdös pereszke volt, kidobásra ítéltetett.
Az utolsó nekirugaszkodás előtt még üldögéltünk kicsit az útmenti farönkökön - jólesett a túracsoki -, és Töröcskéig meg se álltunk. Az árnyas horhó után, melyen lecsorogtunk a faluba, a sárgára színeződött japánkeserűfű bokrai állítottak meg minket. Tavasszal kecses, fehér virágaival díszít ez a cserje, ilyenkor pedig élénk sárga színével. Meg kellett örökíteni, nem vitás.
A falu után ismét horhó várt ránk, de ezen felfelé kellett araszolnunk. Magas falát a fák gyökerei tartják helyben, néhol borostyán lóg rajta. Igazán romantikus hely, és nem is olyan vészes szintemelkedés.
A harmadik horhó előtt pedig megleptük egymást egy vaddisznóval - a kukoricásban ebédelt, amikor mellé értünk a falunkba vezető utolsó szakaszon, a Vörös-hegyen. Én éppen egy elhalálozott erdei siklócsemetét fotóztam az úton, amikor A. észrevette a vadállatot. A vaddisznó legalább annyira meglepődött, mint mi, gyorsan beljebb húzódott a kukoricásban. Nem mentünk utána...
A faluban az ebéd utáni szieszta csendje terjengett, csak egy motoros jött szembe az utcán, amikor végre célirányba kanyarodtunk. Innen már tényleg csak pár perces séta várt hazáig.
Kellemes októberi nap volt, csajos kirándulás, ajándék meleggel. Remélem, lesz még ilyen. Akár hóban...
Táv: 20 km
Fotóalbum itt.