Az év utolsó túrájára egy napos kedden, december 29-én került sor. Fogtuk a hátizsákunkat, a maszkunkat és bakancsot húztunk, hogy végigjárjuk az Országos Kék Vállus-Keszthely szakaszát.
Megragadtam a lehetőséget, és kihasználtam a - szomorú apropóból járó - utazási kedvezményemet, és vonatra szálltam Keszthely felé. A közvetlen járatnak kicsit több, mint két órára volt szüksége, hogy Kaposvárról célba érjen (még jó, hogy nem vagyunk nagy ország...). A vasútállomáson kényelmesen elténferegtünk vagy húsz percet, közben pecsételtünk a megfelelő kockába (hogy az út végén már ne kelljen, hátha futni kell a vonatra). Aztán buszra ültünk és Vállusig meg sem álltunk.
A falu buszmegállójában szépen feldíszített fenyő várta az utazót. Itt is pecsételtünk egyet - aznap utoljára -, és nekivágtunk a dombnak.
A faluban érdekes házra lettünk figyelmesek: az oldalán szép, nagy, faragott kőlapok függtek. Talán valami gyújtemény lehetett. A faluból kiérve lekanyarodtunk az erdő felé, hogy aztán kilométereken át gyalogoljunk hol a kocsiúton, hol az erdei ösvényen, kisebb-nagyobb pocsolyákat kerülgetve.
A "maradjotthon" ellenére elég sok túrázóval találkoztunk, családokkal, baráti társaságokkal is. A Vállus fölötti kilátóhoz (Lázi-hegy) tartottak sokan, miközben mi már a Csider-kút irányába kanyarodtunk. Ott tartottunk nagyobb pihenőt, a fák között áttűző napsütésben melegedve - amúgy se volt hideg, tizenfokot mutatott otthon a hőmérő. Haj, hol vagytok, klasszikus telek, amikor térdig ért a hó és jégcsapokon tükröződött a napfény...!
Csidernél bevártuk majdnem elveszett sporttársnőnket, és a Festetics-kilátóig szinte meg sem álltunk. Kellemes völgyben értük el a Nagymezőt, ahol anno, valamelyik teljesítménytúrán frissítőpont működött zsíroskenyeret és virslit kínálva a túrázóknak. Na jó, itt azért megálltunk pár fotó erejéig, és a kék jelzésről letérve, a meredek ösvényen felkapaszkodva jutottunk fel a kilátóhoz.
Ami ugyan le van zárva, állítólag fel fogják újítani, még semmire sem jó láncot is raktak a lépcsők aljába, de ez láthatóan senkit sem zavart... A kilátás csodás, akár át is integethettünk volna a Lázi-hegyi kilátóhoz, ha sasszemünkkel láttuk volna, hogy van-e rajta valaki.
A hegyről lekanyarogva hamarosan beértünk Gyenesdiásra, odafelé azért megnéztük az egykori murvabánya fákkal telenőtt gödreit. Titkon elégedettséggel töltött el, hogy a természet visszafoglalja, ami az övé...
A cél nem volt már messze, de annál hosszabbnak éreztük az utat - mindig unalmas aszfalton, házak között gyalogolni. Derűs perceket okozott az egyik útmenti kerámiaház alkotásokkal díszített udvara: kerítésoszlopra ültethető tyúkocskák, házfalra ragasztható gyönyörű lepkék - és maszkot viselő, vidám hóemberek várták gazdájukat. Lehet, hogy oda még visszatérek...
Mielőtt a vasútállomás felé kanyarodtunk volna, még megálltunk a helyi mekinél, hogy ledöntsünk egy-egy kávét-kapucsínót. Kiszolgálás elvitelre, maszk mindenkin, és még a szabadtéri asztalok is le voltak kerítve, nehogy valakinek eszébe jusson ott a pohara aljára nézni.
Hazafelé egy kategóriával modernebb vonattal jöttünk, néha kicsit elszunyókáltunk rajta. Hiába, a mozgás és a friss levegő képes elbágyasztani az embert...
Kellemes túra volt, jó társasággal (betartva mindenféle előírásokat, bár szerencsére mindenki egészséges volt), gyönyörű időben. A túrázás remek ellenszere mindenféle betegségnek, azt hiszem...
Táv: 15,5 km, szint: 188 m
Fotóalbum rendhagyó módon a Face-en készült: itt