Múlt hét szombatján a vonat megint Keszthelyig kattogott velünk. Kiscsoportos foglalkozás, szájkosár (ja nem, csak maszk), távolülés. Keszthelyen megint buszra szállás, gurulás Zalaszántóig, és 9 körül végre nekivághattunk az aznapi távnak.
Zalaszántón, a faluszéli bolt korlátján tényleg ott volt a kéktúra pecsétje, ahogy az applikációban írták. Kezelésbe is vettük vele a füzeteinket, és hamarosan már a Rezi-vár felé kanyargó úton jártunk, át a réten, be a fák közé. Itt, nem messzire az erdő szélétől, botlottam bele - majdnem szó szerint - az idei első kék csillagvirágba. Amit követett a többi is később: bent, az erdőben, a patak partján és környékén, a hóvirágmezőn fel-felbukkantak a kis, kék virágocskák is.
A Nagy-séd-patakon ki az összehordott faágakon egyensúlyozva, ki a vízből kiálló köveken lépkedve kelt át. Mindenki megúszta beleesés nélkül.
Aztán jött az emelkedő, fel, egyre feljebb, a vár romjai alá, becsatlakozva, majd leválva a kék romjelzésről. A hóvirágokat felváltotta a medvehagyma, amiből a kezdeti csokrok után jókora foltok lettek az erdő aljában. Szedtünk is belőle egy kicsit - jólesett a szendvics mellé, ebédre.
A várromhoz nem mentünk fel, szűkös idővel gazdálkodhattunk, ha időben haza akartunk érni. Majd egyszer máskor... Nem szalad el.
Kellemes lejtőn gyalogoltunk le a (majdnem) hegytetőről, miután készítettünk néhány képet az ismertetőtábláknál. A következő szakaszon csak mentünk, mentünk előre, a szántóföldek között, az erős szélben. Az idő nem akart melegedni, délutánra is alig érte el a tíz-tizenkét fokot, amit a szél miatt nem is éreztünk olyan kellemesnek. Lent, a dombok alatt várt ránk Rezi, provence-i hangulatot árasztó látképével.
A leírás szerint a következő bélyegzőnek a falu szélén álló tanösvény tábla oszlopán kellett volna lennie - de nem volt ott. Ki tudja, miért és mikor vitték beljebb - meglepetésünkre a falu közepén találtuk meg, nem messzire a másiktól, ami a kocsma falán - szerencsére kívülről - várta a vándorokat.
Reziből kiérve egy kellemes erdőn keresztül, miniszakadék mentén jutottunk el a csárdáig, mely mellett még mindig ott áll a betyárok sírja. (Nagyon régen, valamikor a boldog békeidőkben jártam ott L.-val, amikor kettesben mentünk végig ezen a szakaszon is. Lesz még ilyen, nosztaliga a kéken...)
A sírkő tetejéről letörött a kereszt, de egy fotó idejére sikerült visszaállítani a helyére, és gyorsan lekattintani, mielőtt a szél lefújhatta volna. Szerettünk volna itt hosszabb pihenőt tartani az ebédidőre is tekintettel, de az erős szél miatt inkább a továbbmenetel mellett döntöttünk.
Nem rajongtunk az ötletért, hogy a forgalmas műút mellett gyalogoljunk, a csapat egyik fele úgy gondolta, a kerítés mellett elsétálva inkább átkel a patakon, levágja a hegyesszöget. Mi inkább az utat választottuk, és mint kiderült, nem is vesztettünk vele semmit. A patak ugyanis olyan széles és mély, hogy nem sikerült átlábalni rajta. Akik megelőztek volna, a hátunk mögé kerültek emiatt.
De nekünk ez sokáig nem tűnt fel. Csak mentünk a szembeszélben előre, mellettünk alig lassítva hussantak el az autók. A híd túlsó oldalán lekanyarodtunk a rétre, és a gazoson átvágtunk az erdő mellé, ahol a szélső fára festett kék sáv jelzés mutatta a továbbvivő utat. Belehúztunk - úgy gondoltuk, hogy a többiek akár egy kilométer előnyre is szert tehettek a rövidítéssel, és nem akarunk nagyon lemaradni. De hiába nyargaltunk a szántó szélén, el a régi zsidó temető és a csillagvirágok mellett, társaságunk másik fele csak nem akart feltűnni.
Hamarosan kiderült az is, hogy miért: nem előttünk voltak, hanem mögöttünk. Kettejükkel később együtt tartottunk kis szünetet az egregyi templom mellett, a többiekkel pedig csak a hévízi fürdő közelében találkoztunk újra - egy kissé letértek a kékről, más úton értek be a városba. De sebaj, a lényeg, hogy senki nem veszett el!
Az egregyi Mária-templomot egyébként nagyon szépen felújították, kívül is, belül is. A fehérre meszelt falak az idő lehelletét árasztják magukból, a közeli borász meg saját termelésű nedűt kínált a vándoroknak...
Lejjebb, a kereszteződésben egy másik, modernebb, nagyobb templom áll, érdekes építészeti megoldásokkal. Kép készült róla is, a nevét csak itthon tudtam meg a térképről: a Szentlélek-templom volt az.
Az utolsó 10 kilométer (az egregyi templomtól) kissé megviselte a talpamat: járdán, aszfalton gyalogoltuk végig. A hévízi tófürdő után rátértünk a bicikliútra, ami annak idején még nem volt sehol... A mellette húzódó vizes területen mocsári ciprusok föld alól kidudorodó gyökerei nyújtottak érdekes látványt. És előtte a patakon ringatózó vízililiomok lila és rózsaszín kelyhei. Fura volt látni a néptelen tavat, az árva kapaszkodókat, melyekbe nem csimpaszkodott gyógyulni vágyó.
Végre beértünk Keszthelyre, átvágtunk a kastély kertjén, tovább az embert alig hordozó utcákon, a néptelen főtéren keresztül a vasútállomásig. Végre egy szélmentes hely! És még bőven volt időnk a vonatig, megihattunk egy forró kávét/kapucsínót, elmajszolhattunk egy szendvicset - kinek mire támadt kedve.
Amikor hazafelé a vonat elzötyögött Fonyód mellett, már égett a nádas...
Táv: 24,5 km, szint: 410 m
Szakasz: OKT 3.
A fotóalbumot itt találod.