2021. július 27., kedd

Az utolsó nekifutás: Cserehát 3-4. nap

3. nap., május 23., vasárnap:

Pünkösd vasárnapja borongós éggel, hűvös idővel köszöntött ránk. Ha nem túrázni mentem volna, biztos az ágyam melegét választottam volna gyaloglás helyett. De szerencsére nem otthon voltam.

Ahogy eddig is, autózással kezdtük a napot. Hármónk számára már ismerős helyre érkeztünk - Tornabarakonyból indult az aznapi menet. Rajtunk kívül mások is kihasználták a hosszú hétvégét, kisebb csapat gyülekezett a templom mellett, az útszélen. Valamivel előttük ballagtunk ki a faluból keletnek fordulva, aztán délnek térve, Rakacaszend irányába.

A fölöttünk lógó felhőkből időnként esegetett az eső, hol elállva, hol újrakezdve. Szomorú réteken vágtunk át, kissé el is tévedtünk ketten, a csapat előtt haladva, beszélgetve. De még időben észrevettük, hogy rossz úton haladunk, és egy éles balkanyarral rátértünk a faluba vezető útra.

Rakacaszend zárva lévő boltjánál megpihentünk. Ebéd és pecsételés után a falu szélén álló templomhoz kanyarodtunk. Néztünk jobbra, néztünk balra, de bejáratot nem találtunk a kapun és a kerítésen. Végül, kissé visszalépve néhány métert, a szomszédos ház melletti ösvényen bejutottunk a templomkertbe. Nagy szerencsénkre néhány perc múlva megérkezett a gondnok, aki ugyan nem számított ránk, de örömmel kinyitotta nekünk a templomot.

Eltöltöttünk bent vagy egy negyedórát a kazettás mennyezet - mely a szennai temploméra emlékeztetett - és a régi falfestmények megcsodálásával, aztán elköszöntünk és mentünk is tovább.

Orgonaillatban hagytuk el a falut, a fölötte emelkedő hegytetőn pedig, a kövek és a fű között agárkosbort találtam. Később bíboros kosbor és lila ökörfarkkóró akadt az utunkba, nem is egy. Rajtuk kívül más virágkülönlegességet nem is találtam a négy nap alatt.

Néhány száz méter után megint leszakadtam a többiektől, előre mentem. Egészen Kocsmabércig kerülgettem az egyre méretesebb pocsolyákat, néhol az út szélén, szederbokrok között egyensúlyozva. Reméltem, hogy nem ered el az eső, nem volt kedvem elővenni az esőköpenyt (macera és csak izzad alatta az ember).

Kocsmabércre érve - persze akkor még nem tudtam, hogy így hívják a helyet - behúzódtam az esőbeállóba. Már szemetelt az eső. Elő kellett vennem a térképet, hogy megnézzem, merre tovább. Ezen a szakaszon voltak kisebb hiányok a jelzésekben. Mondhatni, elhanyagolt területen jártam. De csak egy kicsit kellett módosítanom az útirányon ahhoz, hogy visszataláljak a kékre, amiről valamelyik elágazásnál sikerült letérnem...

Lila ökörfarkkóró

Kilátás a hegytetőről

A széles, murvával felszórt kocsiúton egy idősebb párral találkoztam, és rajtuk kívül senkivel, míg Irota előtt nem sokkal utol nem értem a "mieinket". Az előörssel együtt értünk be a faluba, melynek szélén a patak szélesen csordogálva zárta el az utat. Sikerült rajta száraz lábbal átkelni, és hamarosan már a szálláshelyünk udvarán tisztogattuk a bakancsunkat.

 
Bíboroskosbor
Eredetileg úgy terveztük, hogy aznap - Irotán áthaladva - elmegyünk egészen Felsővadászig, mert másnap onnan indultunk volna négy napos túránk végpontjára, Fancsalra. De az eső megint zuhogni kezdett és úgy tűnt, abba se akarja hagyni. Vendéglátónk szerint a következő szakasz, a hegyoldalon felvezető kocsiút ilyenkor alig járható, annyira csúszik. Így hát lemondtunk a hátralévő 6-7 kilométerről, és inkább a száraz szobát, a forró zuhanyt választottuk.
Kivéve a sofőröket, akiknek muszáj volt elmenni az autókért...

Táv: 15,6 km


4. nap, május 24., hétfő:

Az utolsó csereháti reggel napfénnyel köszöntött ránk. Ketten korán keltünk, mert Erzsivel elhatároztuk, hogy lejárjuk a Felsővadászig hátralévő pár kilométert, míg a többiek reggeliznek és összepakolnak az induláshoz. Miután megreggeliztünk és beraktuk a kocsiba a csomagunkat, neki is vágtunk a hegynek.

Langyos, derűs időben baktattunk felfelé, el Irotáról. Nyugat felé, a völgyben tehenek legelésztek, bogarak szálldostak a virágok fölött. Az úton hirtelen megjelent előttünk egy őzike, meglepetten - szerintem legalábbis - bámult minket, aztán beszaladt a fák közé. Kicsit lelassítottunk, hátha jönnek többen is, de nem így történt. Aztán később, amikor felértünk a hegyre, előttünk, az oldalban, a növények között feltűnt egy másik őz. Nem sietett annyira, mint a társa, megvárta, míg sztárfotót készítek róla, csak utána vágtázott le, az erdő irányába.
Az első erdei szakasz, még kissé sárosan...

Nemsokára mi is beértünk az erdőbe, és miután leküzdöttünk egy sárosabb szakaszt - amiből mellesleg felfelé is volt elég -, csodás fák közé jutottunk. Friss, tavaszi gyertyános-tölgyesekben gyalogoltunk egészen a Felsővadász fölötti hegyig, ahol az erdőt mező váltotta fel. Addigra már igencsak erőre kapott a nap, perzselte a póló alól kilógó karunkat. 

Felsővadászon meglepően élénk élet folyt, egymás után kerültek el minket az autók, ahogy a központ felé tartottunk. A bélyegzőt kerestük, és közben megálltunk az egykori Rákóczi-kastélynál - zárva volt -, amiben ma iskola működik. Sajnos, a látványt nem igazán emelte a kapu mellett álló szép, kék kuka...

Az útvonal jól el volt látva jelzőtáblákkal, nem panaszkodhattunk

A templomot is csak kívülről tudtuk megnézni. A többiek még nem voltak sehol, mi pedig továbbmentünk a bolt felé.
A bélyegzőnek csak hűlt helyét találtuk a boltnál, ahol elvileg lennie kellett volna. Miután semmiféle utalást nem találtunk arra, hogy hol lehet, letelepedtünk a kis liget szélén egy asztalhoz, hogy ott várjuk be a többieket. A biztonság kedvéért készítettünk fotót a mellettünk lévő útjelzőnél, sose lehet tudni...

Vagy egy óra múlva értek oda a többiek. Nekik is pihenniük kellett - fárasztó dolog az autózás -, és közben kiderült, hogy a bélyegző kicsit följebb van, egy magánháznál. Felcaplattunk a faluszéli utcába, ahol megismerkedtünk Ernővel, egykori kéktúrázóval és jelenlegi bélyegzőőrrel. Épp a templomba indult, pünkösdi misére, de még volt annyi ideje, hogy rendelkezésünkre bocsássa a becses bélyegzőt.

Valahol az úton, Nyésta után, lakmározó tarka- és boglárkalepkékbe futottunk.

Abaújszolnokig meglehetősen unalmas volt a terep, gyors egymás utánban követték egymást a települések. Ott álltunk meg legközelebb, a szélső háznál bélyegeztünk, és a kicsit odébb lévő buszmegállóban tartottunk egy hosszabb pihenőt. Nemsokára pedig - miután felmásztunk a következő hegyre - ismét erdőben róttuk az utat.

Sosem látott lepkével találkoztam az erdei úton, mielőtt a Katalin-kilátóhoz értünk volna: egy párducfoltos araszoló páros keringett körülöttem. Az egyik a bakancsom orrára ült, a másik a cipőfűzőmre - de gyorsan le is szédült róla. A bakancs orrán pihiző kicsit hosszabban jött velem, aztán ő is odébb állt. 

A kilátót még nem nőtték körbe annyira a fák, hogy ne lehetett volna messzire látni róla. Persze, ehhez fel kellett másznunk a tetejére. De megérte. Előttünk feküdt az egész medence, jobbra Baktakék, előttünk szántók és erdők, hegyek. Már nem volt messze a cél, Fancsal.

Kilátás Baktakék felé

Baktatkéken még tettünk egy hiábavaló kitérőt néhányan: különleges bélyegző ígéretével gyalogoltunk északnak a főutcán még egy kilométert, de a tulaj nem volt otthon. Kénytelenek voltunk beérni a kéktúrással. 
Itt volt utoljára együtt a csapat. Fancsalra - egy kis útvonal-módosítás után - már több részletben értünk be. A mi kocsink ott várt a bolt mögött, a bélyegzőhellyel szemben. Igaz, hogy nekünk tartott a leghosszabb ideig a hazavezető út, azért bevártunk mindenkit, hogy illendően elköszönhessünk egymástól. 

Tartalmas, hosszú négy nap volt, nekem különösen fontos: végre befejeztem az Országos Kék Túrát. Először. Remélem, a következő teljesítés nem fog 30 évig tartani. A gyerekeim, végül is, már felnőttek...

Táv: 23,9 km, fotók még mindig itt.

2021. július 25., vasárnap

Az utolsó nekifutás: Cserehát 1-2. nap

1. nap, május 21., péntek:

Az idei pünkösdi hosszú hétvége napjait használtam fel arra, hogy néhány régi és új ismerőssel végigjárjam a régi OKT-füzetem "megtöltéséhez" szükséges utolsó szakaszt, a Cserehát kék útvonalait. Négy napig jártuk a Cserehátat, és mivel az útvonalat bárki megnézheti az OKT hivatalos oldalán, nem fogok részletesen beszámolni minden kanyarról. Inkább csak pillanatokat, hangulatot, látnivalókat, érdekességeket osztanék meg itt.

Kora délelőtt - hajnali indulással - érkeztünk meg Tornabarakonyba, ebbe a csöndes kis faluba. Koranyári idő, emberek alig, napfény és jókedv. A kocsit leparkoltuk az út mellett a közeli kis pihenőhelyen üldögélő helybeli hölgy tanácsa szerint, pecsételtünk a lila akácos háznál. Némi derültségre adtak okot az útmenti jelzőtáblák, és megállapítottuk, hogy innen minden nagyon messze van... 

Egy adag tábla Tornabarakonyban

A falu vége után hamarosan bekanyarodtunk balra az erdőbe, hogy végigjárjuk az aznapra tervezett kb. 20 kilométert. Már az út elején méretes pocsolyákat kellett kerülgetünk, így aztán nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljuk, később is erre számíthatunk. És igazunk is lett: szárazabb szakaszok váltakoztak csúszós, sáros ösvényekkel, hol vegyes lombú erdőben, hol szürke törzsű bükkösökben haladva, át a Szalonnai-hegységen.

Az út elején

Csend és nyugalom vett körül minket, emberrel - a lakott területek kivételével - nem is találkoztunk aznap. Néhol a madárdalt a cserebogarak éneke színezte, a késő tavasz virágai nyíltak az erdő mélyén: tömegesen illatozott a szagos müge, réteken a réti kakukkszegfű rózsaszínje világított felénk. Bódvarákó előtt kettéváltunk: lekanyarodtam a martonyi kolostor romjai felé, Józsi és Erzsi pedig továbbment a faluba.


A kolostor falmaradványait fekete nájlon takarta, rajtam kívül egy család bámészkodott közöttük. A templomban gyertyák égtek a kis fakereszt mellett, a félhomályban magasra nyújtóztak az ablakok. Jó lett volna még ott üldögélni kicsit, a megtisztított talajon, az állagmegőrzés nyomai között. De nem akartam nagyon lemaradni a többiektől - és a gyerekcsivitelés se vonzott -, úgyhogy visszakapaszkodtam az útra Bódvarákó felé.

Ez a kis falu igen vegyes képet mutatott - ahogy később a többi is. Szépen felújított, takaros házak váltakoztak az összeomlás határán egyensúlyozó, elhanyagolt társaikkal. A falu közepén kedves kis templom falai szikráztak fehéren, előtte szépen nyírt füvű terecske. A közeli - bezárt - boltnál tartottunk ebédszünetet. Innen már nem volt messze a cél, Bódvaszilas, ahonnan busszal terveztünk visszatérni Tornabarakonyba.

Szilas végén elkanyarodtunk jobbra, és a széles, homokos úton egészen az Esztramosig mentünk. A barlanghoz nem kapaszkodtunk fel - annyira azért nem értünk rá, csak megnéztük az elhagyott kőbánya rozsdásodó relikviáit. A bozóttal kissé benőtt letérő az egykori kisvasútra nyílt, melyen haladva tágas rétre értünk - szélén dúsan nyíló kék nőszirommezővel. Távolabb, jobbról, talajvízzel elöntött, szinte már tó nagyságú terület húzódott - sok helyen láttunk ilyen vizes helyeket, "hála" az előző hetek esőzéseinek. Visszatekintve vetettünk még egy pillantást a félig letermelt hegytetőre, és már ott is voltunk Bódvaszilas határában. Kicsit még gyalogoltunk, hogy a vasútállomásnál pecsételhessünk a füzetünkbe, aztán visszamentünk a buszmegállóba - hogy később bosszankodhassunk: a busz is érintette a vasútállomást, ott is felszállhattunk volna...

Hihetetlen, micsoda útviszonyok vannak arrafelé! Nyugodtan írhatnék útiszonyokat is. Csoda, hogy a busz nem esett szét alattunk - bár megpróbálta -, amint a gidres-gödrös, keskeny utakon gurult velünk a cél felé. Kitérőt tettünk Bódvalenke fura falva felé is, ahol a házakat változatos témájú - többségében vallásos és a cigányság életét bemutató - festmények borítják. (Utóbb megtudtuk, hogy egy kísérleti kezdeményezés eredménye volt a sok falfestés, de mára - a festményeket kivéve - semmi nyoma nem maradt a cigányság megsegítését célzó programnak.) 

(Forrás: http://epiteszforum.hu/ez-a-muveszet-mas-bodvalenke-a-freskofalu)

Tornabarakonyban nem időztünk sokat, várt ránk még egy kis autózás Bükkszentkeresztre, ahol (részben) kaposvári ismerősökkel találkoztunk. Ott töltöttük az első éjszakát is, sátrazva. Bevallom, nem volt melegem...

Az első nap adatai: táv: 20,92 km, szint: 409 m


2. nap, május 22., szombat:

A szombat reggeli borongós idő csöpörgő esőbe fordult, mire Bükkszentkeresztről átértünk Boldogkőváraljára. A vár alatt találkoztunk a csapat nagyobbik felével, a Pestről és a közelebbről érkezett balulajkás turistákkal. És rögtön megkezdődött az autós transzport három napig tartó gyakorlata. Közben felmentünk a várba, ami a tavalyi állapotokhoz képest sokkal jobban nézett ki.
Eltűntek az állványok, újra járható a sánc, a palotatoronyban pedig épp előadást tartottak a Kóborlovagok. Jól szórakoztam rajtuk, sokadmagammal.

A felső szinten izgalmas és színvonalas makettkiállítást nézhettem meg, amit valószínűleg a katonásdit játszó kisfiúk értékelnek legjobban. 


A várat magunk mögött hagyva tettünk egy bélyegzésnyi kitérőt a vasúti megállóig, aztán átvágtunk a földeken Gibárt felé. Nem mondanám, hogy izgalmas szakasz volt. Az egyetlen látványosságot a gibárti vízmű jelentette, ahová kitérőt tettünk, szintén pecsételés céljából. Meg a Hernád, ami szép szélesre dagadt az előző napok esőzéseinek köszönhetően. (Reggel is találkoztunk néhány vizes útszakasszal, a földeken sokfelé állt a víz, amolyan belső tavakat létrehozva.)

A falu szélétől egyedül mentem Encs túlsó széléig. Látnivaló nem akadt, a bringaút jól szolgált gyalogútként is. A lapos tájat a távolban - főleg észak felé - a környező hegyek keretezték. Gyalogosforgalom alig volt, csak néhány madár szállt el felettem.
Encs tűlsó végén betértem a Sparba némi gyümölcsutánpótlásért, aztán követtem a jelzéseket át a híd alatt. A másik oldalán pipacsokkal ellepett partoldalt találtam, és míg próbáltam értékelhető fotót készíteni a pipacsokról, Erzsi utolért. 


Innen együtt ballagtunk egészen Fancsalig. Encs északnyugati végén még vetettünk egy-két pillantást a Csoma-féle kastélyra, bár csak a kapuból. Nem úgy tűnt, hogy nagyon örülnének nekünk, ha be akarnánk menni. Talán legközelebb.


Meg-megálltunk, miközben átvágtunk a legelőkön, megcsodáltuk a sárgán világító repceföldeket, a párába burkolózó erdőket. Fancsal szélén elhagytuk a templomot, és felmásztunk a dombon a bélyegzőhelyig. A buszmegállóban vártuk meg a többieket, ettünk-ittunk, pihentünk. 

Naspolyafa Fancsal határában

Innen még volt egy kalandos utunk a szállásig, Irotára. A környék sajátosságai miatt - rengeteg a zsákfalu, és az út megkerüli az összes hegyet - csak sok-sok kanyarral jutottunk el Irotára. 
A napot végül bográcsban főtt paprikáskrumplival koronáztuk meg - már, aki kért és nem aludt el, mire elkészült...

Táv: 23 km, szint: elhanyagolható

Fényképalbum mind a négy napról itt.