1. nap, május 21., péntek:
Az idei pünkösdi hosszú hétvége napjait használtam fel arra, hogy néhány régi és új ismerőssel végigjárjam a régi OKT-füzetem "megtöltéséhez" szükséges utolsó szakaszt, a Cserehát kék útvonalait. Négy napig jártuk a Cserehátat, és mivel az útvonalat bárki megnézheti az OKT hivatalos oldalán, nem fogok részletesen beszámolni minden kanyarról. Inkább csak pillanatokat, hangulatot, látnivalókat, érdekességeket osztanék meg itt.
Kora délelőtt - hajnali indulással - érkeztünk meg Tornabarakonyba, ebbe a csöndes kis faluba. Koranyári idő, emberek alig, napfény és jókedv. A kocsit leparkoltuk az út mellett a közeli kis pihenőhelyen üldögélő helybeli hölgy tanácsa szerint, pecsételtünk a lila akácos háznál. Némi derültségre adtak okot az útmenti jelzőtáblák, és megállapítottuk, hogy innen minden nagyon messze van...
A falu vége után hamarosan bekanyarodtunk balra az erdőbe, hogy végigjárjuk az aznapra tervezett kb. 20 kilométert. Már az út elején méretes pocsolyákat kellett kerülgetünk, így aztán nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljuk, később is erre számíthatunk. És igazunk is lett: szárazabb szakaszok váltakoztak csúszós, sáros ösvényekkel, hol vegyes lombú erdőben, hol szürke törzsű bükkösökben haladva, át a Szalonnai-hegységen.
Csend és nyugalom vett körül minket, emberrel - a lakott területek kivételével - nem is találkoztunk aznap. Néhol a madárdalt a cserebogarak éneke színezte, a késő tavasz virágai nyíltak az erdő mélyén: tömegesen illatozott a szagos müge, réteken a réti kakukkszegfű rózsaszínje világított felénk. Bódvarákó előtt kettéváltunk: lekanyarodtam a martonyi kolostor romjai felé, Józsi és Erzsi pedig továbbment a faluba.
Ez a kis falu igen vegyes képet mutatott - ahogy később a többi is. Szépen felújított, takaros házak váltakoztak az összeomlás határán egyensúlyozó, elhanyagolt társaikkal. A falu közepén kedves kis templom falai szikráztak fehéren, előtte szépen nyírt füvű terecske. A közeli - bezárt - boltnál tartottunk ebédszünetet. Innen már nem volt messze a cél, Bódvaszilas, ahonnan busszal terveztünk visszatérni Tornabarakonyba.
Szilas végén elkanyarodtunk jobbra, és a széles, homokos úton egészen az Esztramosig mentünk. A barlanghoz nem kapaszkodtunk fel - annyira azért nem értünk rá, csak megnéztük az elhagyott kőbánya rozsdásodó relikviáit. A bozóttal kissé benőtt letérő az egykori kisvasútra nyílt, melyen haladva tágas rétre értünk - szélén dúsan nyíló kék nőszirommezővel. Távolabb, jobbról, talajvízzel elöntött, szinte már tó nagyságú terület húzódott - sok helyen láttunk ilyen vizes helyeket, "hála" az előző hetek esőzéseinek. Visszatekintve vetettünk még egy pillantást a félig letermelt hegytetőre, és már ott is voltunk Bódvaszilas határában. Kicsit még gyalogoltunk, hogy a vasútállomásnál pecsételhessünk a füzetünkbe, aztán visszamentünk a buszmegállóba - hogy később bosszankodhassunk: a busz is érintette a vasútállomást, ott is felszállhattunk volna...
Hihetetlen, micsoda útviszonyok vannak arrafelé! Nyugodtan írhatnék útiszonyokat is. Csoda, hogy a busz nem esett szét alattunk - bár megpróbálta -, amint a gidres-gödrös, keskeny utakon gurult velünk a cél felé. Kitérőt tettünk Bódvalenke fura falva felé is, ahol a házakat változatos témájú - többségében vallásos és a cigányság életét bemutató - festmények borítják. (Utóbb megtudtuk, hogy egy kísérleti kezdeményezés eredménye volt a sok falfestés, de mára - a festményeket kivéve - semmi nyoma nem maradt a cigányság megsegítését célzó programnak.)
