3. nap., május 23., vasárnap:
Pünkösd vasárnapja borongós éggel, hűvös idővel köszöntött ránk. Ha nem túrázni mentem volna, biztos az ágyam melegét választottam volna gyaloglás helyett. De szerencsére nem otthon voltam.
Ahogy eddig is, autózással kezdtük a napot. Hármónk számára már ismerős helyre érkeztünk - Tornabarakonyból indult az aznapi menet. Rajtunk kívül mások is kihasználták a hosszú hétvégét, kisebb csapat gyülekezett a templom mellett, az útszélen. Valamivel előttük ballagtunk ki a faluból keletnek fordulva, aztán délnek térve, Rakacaszend irányába.
A fölöttünk lógó felhőkből időnként esegetett az eső, hol elállva, hol újrakezdve. Szomorú réteken vágtunk át, kissé el is tévedtünk ketten, a csapat előtt haladva, beszélgetve. De még időben észrevettük, hogy rossz úton haladunk, és egy éles balkanyarral rátértünk a faluba vezető útra.
Rakacaszend zárva lévő boltjánál megpihentünk. Ebéd és pecsételés után a falu szélén álló templomhoz kanyarodtunk. Néztünk jobbra, néztünk balra, de bejáratot nem találtunk a kapun és a kerítésen. Végül, kissé visszalépve néhány métert, a szomszédos ház melletti ösvényen bejutottunk a templomkertbe. Nagy szerencsénkre néhány perc múlva megérkezett a gondnok, aki ugyan nem számított ránk, de örömmel kinyitotta nekünk a templomot.
Eltöltöttünk bent vagy egy negyedórát a kazettás mennyezet - mely a szennai temploméra emlékeztetett - és a régi falfestmények megcsodálásával, aztán elköszöntünk és mentünk is tovább.
Orgonaillatban hagytuk el a falut, a fölötte emelkedő hegytetőn pedig, a kövek és a fű között agárkosbort találtam. Később bíboros kosbor és lila ökörfarkkóró akadt az utunkba, nem is egy. Rajtuk kívül más virágkülönlegességet nem is találtam a négy nap alatt.
Néhány száz méter után megint leszakadtam a többiektől, előre mentem. Egészen Kocsmabércig kerülgettem az egyre méretesebb pocsolyákat, néhol az út szélén, szederbokrok között egyensúlyozva. Reméltem, hogy nem ered el az eső, nem volt kedvem elővenni az esőköpenyt (macera és csak izzad alatta az ember).
Kocsmabércre érve - persze akkor még nem tudtam, hogy így hívják a helyet - behúzódtam az esőbeállóba. Már szemetelt az eső. Elő kellett vennem a térképet, hogy megnézzem, merre tovább. Ezen a szakaszon voltak kisebb hiányok a jelzésekben. Mondhatni, elhanyagolt területen jártam. De csak egy kicsit kellett módosítanom az útirányon ahhoz, hogy visszataláljak a kékre, amiről valamelyik elágazásnál sikerült letérnem...
Lila ökörfarkkóró
Kilátás a hegytetőről
A széles, murvával felszórt kocsiúton egy idősebb párral találkoztam, és rajtuk kívül senkivel, míg Irota előtt nem sokkal utol nem értem a "mieinket". Az előörssel együtt értünk be a faluba, melynek szélén a patak szélesen csordogálva zárta el az utat. Sikerült rajta száraz lábbal átkelni, és hamarosan már a szálláshelyünk udvarán tisztogattuk a bakancsunkat.
Bíboroskosbor
Eredetileg úgy terveztük, hogy aznap - Irotán áthaladva - elmegyünk egészen Felsővadászig, mert másnap onnan indultunk volna négy napos túránk végpontjára, Fancsalra. De az eső megint zuhogni kezdett és úgy tűnt, abba se akarja hagyni. Vendéglátónk szerint a következő szakasz, a hegyoldalon felvezető kocsiút ilyenkor alig járható, annyira csúszik. Így hát lemondtunk a hátralévő 6-7 kilométerről, és inkább a száraz szobát, a forró zuhanyt választottuk.
Kivéve a sofőröket, akiknek muszáj volt elmenni az autókért...
Táv: 15,6 km
4. nap, május 24., hétfő:
Az utolsó csereháti reggel napfénnyel köszöntött ránk. Ketten korán keltünk, mert Erzsivel elhatároztuk, hogy lejárjuk a Felsővadászig hátralévő pár kilométert, míg a többiek reggeliznek és összepakolnak az induláshoz. Miután megreggeliztünk és beraktuk a kocsiba a csomagunkat, neki is vágtunk a hegynek.
Langyos, derűs időben baktattunk felfelé, el Irotáról. Nyugat felé, a völgyben tehenek legelésztek, bogarak szálldostak a virágok fölött. Az úton hirtelen megjelent előttünk egy őzike, meglepetten - szerintem legalábbis - bámult minket, aztán beszaladt a fák közé. Kicsit lelassítottunk, hátha jönnek többen is, de nem így történt. Aztán később, amikor felértünk a hegyre, előttünk, az oldalban, a növények között feltűnt egy másik őz. Nem sietett annyira, mint a társa, megvárta, míg sztárfotót készítek róla, csak utána vágtázott le, az erdő irányába.
Az első erdei szakasz, még kissé sárosan...
Nemsokára mi is beértünk az erdőbe, és miután leküzdöttünk egy sárosabb szakaszt - amiből mellesleg felfelé is volt elég -, csodás fák közé jutottunk. Friss, tavaszi gyertyános-tölgyesekben gyalogoltunk egészen a Felsővadász fölötti hegyig, ahol az erdőt mező váltotta fel. Addigra már igencsak erőre kapott a nap, perzselte a póló alól kilógó karunkat.
Felsővadászon meglepően élénk élet folyt, egymás után kerültek el minket az autók, ahogy a központ felé tartottunk. A bélyegzőt kerestük, és közben megálltunk az egykori Rákóczi-kastélynál - zárva volt -, amiben ma iskola működik. Sajnos, a látványt nem igazán emelte a kapu mellett álló szép, kék kuka...
Az útvonal jól el volt látva jelzőtáblákkal, nem panaszkodhattunk
A templomot is csak kívülről tudtuk megnézni. A többiek még nem voltak sehol, mi pedig továbbmentünk a bolt felé.
A bélyegzőnek csak hűlt helyét találtuk a boltnál, ahol elvileg lennie kellett volna. Miután semmiféle utalást nem találtunk arra, hogy hol lehet, letelepedtünk a kis liget szélén egy asztalhoz, hogy ott várjuk be a többieket. A biztonság kedvéért készítettünk fotót a mellettünk lévő útjelzőnél, sose lehet tudni...
Vagy egy óra múlva értek oda a többiek. Nekik is pihenniük kellett - fárasztó dolog az autózás -, és közben kiderült, hogy a bélyegző kicsit följebb van, egy magánháznál. Felcaplattunk a faluszéli utcába, ahol megismerkedtünk Ernővel, egykori kéktúrázóval és jelenlegi bélyegzőőrrel. Épp a templomba indult, pünkösdi misére, de még volt annyi ideje, hogy rendelkezésünkre bocsássa a becses bélyegzőt.
Valahol az úton, Nyésta után, lakmározó tarka- és boglárkalepkékbe futottunk.
Abaújszolnokig meglehetősen unalmas volt a terep, gyors egymás utánban követték egymást a települések. Ott álltunk meg legközelebb, a szélső háznál bélyegeztünk, és a kicsit odébb lévő buszmegállóban tartottunk egy hosszabb pihenőt. Nemsokára pedig - miután felmásztunk a következő hegyre - ismét erdőben róttuk az utat.
Sosem látott lepkével találkoztam az erdei úton, mielőtt a Katalin-kilátóhoz értünk volna: egy párducfoltos araszoló páros keringett körülöttem. Az egyik a bakancsom orrára ült, a másik a cipőfűzőmre - de gyorsan le is szédült róla. A bakancs orrán pihiző kicsit hosszabban jött velem, aztán ő is odébb állt.
A kilátót még nem nőtték körbe annyira a fák, hogy ne lehetett volna messzire látni róla. Persze, ehhez fel kellett másznunk a tetejére. De megérte. Előttünk feküdt az egész medence, jobbra Baktakék, előttünk szántók és erdők, hegyek. Már nem volt messze a cél, Fancsal.
Kilátás Baktakék felé
Baktatkéken még tettünk egy hiábavaló kitérőt néhányan: különleges bélyegző ígéretével gyalogoltunk északnak a főutcán még egy kilométert, de a tulaj nem volt otthon. Kénytelenek voltunk beérni a kéktúrással.
Itt volt utoljára együtt a csapat. Fancsalra - egy kis útvonal-módosítás után - már több részletben értünk be. A mi kocsink ott várt a bolt mögött, a bélyegzőhellyel szemben. Igaz, hogy nekünk tartott a leghosszabb ideig a hazavezető út, azért bevártunk mindenkit, hogy illendően elköszönhessünk egymástól.
Tartalmas, hosszú négy nap volt, nekem különösen fontos: végre befejeztem az Országos Kék Túrát. Először. Remélem, a következő teljesítés nem fog 30 évig tartani. A gyerekeim, végül is, már felnőttek...
