Szent Márton emlékére

Vannak helyek, ahová szívesen visszajár az ember. Meg én is. A környék, ahová múlt vasárnap - éppen Márton napján - mentünk, a szívem csücske, ide jártam főiskolára, és bármikor örömmel visszajövök. Most épp túrázni.

A Szt. Márton Emléktúrák nevű teljesítménytúrát céloztuk meg hajnali ötös indulással, hogy időben odaérjünk indításra. Hiába, Szombathely messze van Somogyból!

Hűvös, párás időben vágtunk neki a bevállalt húsz kilométerecskének regisztrálás és szerelvényigazítás után. Bevallom, megint elhúztam előre, hogy egyedül küzdjek meg a tereppel. Bár, ami azt illeti, az első pár kilométeren, úgy a dozmati játszótérig, nem volt nagyon mivel megküzdeni. Az Arany-patak partján vitt az út, aszfalton és füves ösvényen váltakozva, a város közelében megbúvó kis falvak mellett. A harmatos rétről felszálló pára mesebeli hangulatot kölcsönzött a tájnak, melynek hátterében ott magasodtak a dombok.

Mielőtt elértem volna azt a bizonyos játszóteret, Torony falu határába érve, az útról letérve - megfogadva az itineren tett ajánlást - lekanyarodtam az egykori Esterházy-kastély felé. Az épület hátsó felén épp felújítási munkák zajlanak, a homlokzati rész viszont már szépen fel van újítva, előtte kedves szobor, gyönyörű fák állnak. Érdemes legalább kívülről megnézni.
A már említett játszótéren kis pihenőt tartottam, és hálás szívvel elfogadtam egy pohár jó forró teát a
Dozmatért Egyesület tagjaitól. Míg felhörpölgettem a frissítőt, megszabadultam az immár fölöslegessé vált pulóvertől, és hamarosan már a zöld háromszög jelzésen tartottam felfelé, a Krisztina-kilátó irányába.

Végre erdő, végre színes fák! Sárga leveleken átszűrődő napfény, lenge szellő, egymást kerülgető sporttársak, fel-felhangzó madárdal - ebből volt a legkevesebb, sajnos. A tanösvény táblái mellett megálltam egy pillanatra, némelyikre csak egy pillantást vetettem, másokat el is olvastam, legalább nagyjából. Sajna, a késő őszi időpont nem kedvezett annak, hogy a kitáblázott madarakból vagy a gombákból többel találkozhassak...

Hamarosan feltűnt a fák mögött a Krisztina-kilátó kilövőállványhoz hasonlatos alakja. Mellette várt az első ellenőrzőpont, ahol helyes kis bélyegző került a papíromra. Persze nem hagytam ki a kilátást se, mert a turista, ha kilátó mellé ér, akkor arra felmászik. Megérte: gyönyörű, tiszta kilátás nyílt a hegyekre.

Innen kövekkel sűrűn teleszórt úton mentem tovább, először egy kicsit felfelé, aztán lefelé, az Életfának elnevezett parkerdő irányába. Széles, homokos, majd füves út vezetett át az erdőn meg mellette, hol színes szilek, hol magasra nőtt fenyők vagy tölgyek között. Újabb tanösvény akadt utamba, mely az erdő életét volt hivatott jobban megismertetni az arra haladóval.

A Halomsíroknál kódos ellenőrzőpont várt, no meg a tábla, amiről megtudhattuk, hogy mik is azok a halomsírok.
Innen szebbnél szebb, és jobbára (ártalmatlan) tölgyesekben gyalogoltam tovább, mélyen beszíva az erdő illatát, látványát, kerülgetve a többi résztvevőt. Akár percenként megállhattam volna fotózni, annyi szép fa, szemnek-szívnek kellemes látvány vett körül.

Hamarosan elértem a parkerdei büfét, ahol összeért a huszas és a tízes táv legénysége. A büfé előtt hosszas sorban állás várt (miután begyűjtöttem a második, aranyos bélyegzőt), míg hozzájuthattam némi gyümölcsléhez és az elmaradhatatlan "túracsokihoz". De kellett is ennyi megállás, még akkor is, ha nem vagyok kifejezetten tömegpárti.

A büfét magam mögött hagyva átvágtam a kis játszótéren, ahol kisgyerekes anyukák gardírozták mindenre felmászni óhajtó csemetéiket, és hamarosan rákanyarodtam az utolsó szakaszra, mely visszavitt Oladra, az iskolához. Volt szerencsém még lencsevégre kapni egy kedves kis gombacsoportot, rácsodálkozni a még mindig harmatos tölgylevelekre az út mellett, és fel-le hullámozni az ösvényeken, mert azért volt még egy kis szint is a távban.

A déli harangszót felém fújta a szél, mielőtt elértem volna az oladi templomot. Csak elballagtam mellette, aztán bekanyarodtam a buszállomás mellett is, immár célirányba. Onnan nem volt messze az iskola, ahol az emléklap és a jelvény mellé zsíroskenyér járt a sikeres teljesítőknek. Bevallom, ez utóbbiról lemondtam, és inkább némi édességet vettem magamhoz a szemközti pizzériában, a már beérkezett sporttársak társaságában...

Köszönet a szervezőknek, hála a gyönyörű időért. Talán visszatérünk még.

Táv: 21,27 km, szint: 356 m
Teljesítési idő: 4 óra 22 perc

A szokásos fotóalbumot itt tudod megnézni, akár diavetítés formájában is.

Szervező: Borostyánkő Természetbarát SE

Aranylott az ősz

A Mecsek közel van. A Mecsekben vannak szintek. Nagyobb szintek, mint a Zselicben. A Mecsek szép. A Mecsekben is van ősz. Most. Meg túra is. Úgyhogy menni kellett.

Autóval, mert pont egy kocsinyi vállalkozó szellem gyűlt össze múlt szombatra. Na jó, még élünk. 
Épp kezdésre találtuk meg Szászváron a Vadrózsa Éttermet, mely elől a jelentkezők népes táborát útnak indították a szervezők az Aranyló Ősz fedőnevű teljesítménytúrára. A szokásos adminisztráció után a csapat egyik fele - vagyis E. és én - nekivágott a hosszabb távnak, míg a másik kényelmesen kivárta, hogy kinyisson az étterem. Rájuk majdnem feleannyi kilométer várt, mint ránk, arról nem is beszélve, hogy beérkezésük után ránk is várniuk kellett.

No de ne szaladjunk ennyire előre! Mi sem szaladtunk, igyekeztem magamhoz képest lassabban menni. Aznap sem annyira a teljesítmény került előtérbe, mint inkább az együtt gyaloglás, beszélgetés. A szemünk nyitva, fülünk kihegyezve, úgyhogy terefere közben láttunk is, hallottunk is. Ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy kritikusabb pontokon egy kicsit elkanyarodjunk rossz irányba, de szerencsére volt a közelben szemfüles sporttárs, aki utánunk szólt, hogy inkább kanyarodjunk vissza...

Színesedik, de még nem az igazi

Bár az útvonal szinttérképe elsőre riasztónak hatott - azért nem egészen 27 kilométeren 888 m szint nem kismiska! -, valójában nem éreztük annyira kimerítőnek a túrát. Az első szakasz egy kis emelkedő után gyönyörű völgybe vezetett, és a domboldalon kanyargás után meredek lejtővel ért véget. Bizony, kapaszkodtunk fába-bokorba, míg leóvakodtunk az aljára! Jó szolgálatot tett volna egy túrabot, de még öregapám fokosát is itthon hagytam (botom meg amúgy sincs).

Átkeltünk a patakon, és később még néhányszor. Nem ugyanezen, a terület ugyanis bővelkedik mindenféle folyadékban: patakok szelik keresztül-kasul az útvonalat, források csordogálnak mindenfelé. Már amelyik, mert például az Iharos-kútból csak a víz emléke lesett kifelé.

Az út során egészen a Máré-várig eljutottunk a Keleti-Mecsek hegyei között. A várnál tett rövidke szusszanás közben körbejártuk az épületet, készítettünk néhány fotót, és már mentünk is tovább, visszakanyarodva keletnek, majd északnak, hogy a startnál fejezzük be a túrát. 
De addig még állt előttünk néhány újabb hegy, amit természetesen völgy követett. Még mindig nem szeretek hosszasan leereszkedni, de mivel a szárnyam még mindig nem nőtt ki, térdem legnagyobb bánatára csak lebotladoztunk a köves, avarral borított lejtőkön. A kövek miatt akadtak olyan szakaszok, ahol az erdő szépségében nem tudtunk igazán gyönyörködni, mert ha nem akartunk bokaficammal félreállni, bizony, orrunkat a föld felé kellett fordítani és vizslatni a talajt a lábunk előtt.

Több helyen is láthatóvá váltak a gyökerek a víz által kimosott patakpartokon

(Időközben a GPS megint elvesztette magát, és csak néhány száz méterrel később vettem ezt észre. Így hát e túra útvonala is két részben marad meg.)

De szerencsére útba ejtettük a Cigány-hegyet is Kisújbánya fölött, ahonnan pazar kilátás nyílt a Mecsekre. Igaz, hogy a szél még a szavainkat is összekócolta, olyan erősen fújt, de megérte felmászni a toronyba és szétnézni. Délre egészen a tévétoronyig elláttunk, alattunk tarkállott a környék.
A kilátó falán pedig harlekinkaticák légiója sütkérezett a ki-kibukkanó nap sugaraiban (merthogy ott még borongós volt az idő, a ragyogó napsütés csak később tört ránk). Ezek az erőszakos kis rovarok sokáig társaink voltak az utolsó szakaszon, hol a karomról, hol a nyakamról söpörtem le őket. Némelyik még csípett is.

A Máré-vár környékén és főleg utána több útjelzőbe botlottunk

Lefelé a Cigány-hegyről végre madarak népesebb csapata is az utunkba akadt. Addig ugyanis olyan csendes volt az erdő - nem számítva a körülöttünk csicsergő túrázókat -, hogy már azt hittem, mindenki melegebb égtájra távozott. Itt azonban többen surrantak el fölöttünk, mások a bokrok gubancos ágai között bújócskáztak. A hangjukból ítélve cinkék és őszapók voltak. (Sajna, lefotózni egyet se sikerült.)

Az utolsó szakaszon várt ránk a legnagyobb emelkedő, a legmagasabb csúcs, a Szamár-hegy, mely után a Mézes-réten találtuk meg az utolsó, harmadik ellenőrzőpontot. Innen már ismét lankásabb útvonal vezetett tovább, egészen a faluig, melynek határában, a pincéknél nem várt "frissítőpontra" bukkantunk: egy élelmes, jó reklámérzékkel megáldott gazda kínálta borával és szörpjével a megfáradt túrázókat. A szörpöt mi is megkóstoltuk, és bár nem vagyok jó barátságban a bodzával, ez igencsak finomnak bizonyult.

A célban - a szép túra mellé - szép emléklapot és kitűzőt kaptunk, meleg kézfogással körítve. Az út - nem létező - porát az étterem teraszán ülve finom kapucsínóval öblítettük le, a társaság rég beérkezett tagjai körében. Aztán a lóerők közé csaptunk, és kellemesen elpilledve hazagurultunk.

Igazán szép túra volt, és még azt a rövid, aszfalton megtett szakaszt is megbocsátom, ami a Cigány-hegyig szalad alattunk a hegyoldalban. A szervezőknek nagy piros pont jár, nem hagyták éhezni-szomjazni a túrázókat, volt zsírosdeszka és ásványvíz dögivel, melléjük pedig kedves szó és mosoly.
Szerintem megyünk még Szászvárra túrázni, és ezt nem fenyegetésnek szánom...

Táv: 26,8 km, szint: 888 m
Teljesítési idő: 7 óra 5 perc

A teljes fotóalbumot itt tudod megnézni.

Szervező: Szászvári Mocorgók Szabadidő Egyesület

Süni

Az ősz nem csak a színesedő erdőt és a kipusztuló szúnyogokat jelenti, nem csak a korábban sötétedést és hűvösödő reggeleket, amikor kendőt kell kötni a nyakba. Az ősz elvonulást is jelent, bekuckózást, hibernációt - nekem talán lelkileg, egyes állatoknak viszont szó szerint.
Ilyen a süni. A süni amellett, hogy nagyon tüskés és imádnivaló állat (amíg közelebbről meg nem ismeri az ember), télen alvó üzemmódba kapcsol. Bevackolja magát egy alkalmatos helyen, és tavaszig elő se mászik.

No de amíg megtalálja az elvackolódásra alkalmas helyet, jó alaposan körülnéz. Itt is, ott is, nálunk is. Az elmúlt pár hétben már a harmadik sünt fedezte fel a kertben a kutyánk. Az első kettő lehet, hogy ugyanaz volt, csak átvándorolt a kert másik felébe.
A ma esti sün viszont csak fele akkora, kíváncsi és mozgékony. A rézsű oldalában találta meg Zserbó, ott szöszmötölt a mezei juhar és a csörgőfa lehullott levelei között. Mi pedig jól megnéztük magunknak. Még egy kis macskatápot is szórtam az orra elé, hátha kedve támad vacsorázni.
A sün azonban tett a vacsorára. Szaglászott kicsit jobbra is, balra is, hol behúzta az orrát (amikor elvettem egy-egy gazt a közeléből, hogy jobban lássuk), hol ismét kidugta. Megmosolyogtuk  nagy, ívelt fülét, belevakuztam szegényke gombszemébe, aztán hagytuk, hadd menjen, amerre akar.

Holnap viszont felülvizsgálom az egy hónapja épített sünmenedéket, és ha nem lakik még benne senki, átépítem. Hátha nem elég tágas vagy nincs elég gally és avar rajta, emiatt bóklásznak a sünik összevissza a kertben ahelyett, hogy jól belemásznának és álomba merülnének. Jó, tudom, még meleg van, de ha jön a lehűlés, tudniuk kell, hogy van hová iszkolni.

Mindenesetre a kutyát megint megkötöttük, hogy ne ugassa egész éjjel a sünt. És tudjunk aludni...