Ismét egy pénteki hajnalon indultunk útnak a Zemplén hegyei közé. Gyanútlanul autóztunk át a fél országon, hogy a következő három napot túrázással töltsük és végigjárjuk a kéktúra utolsó szakaszát. Haj, ha tudtuk volna, mi vár még ránk! Talán inkább az otthoni tespedést választjuk...
Mire Makkoshotykára értünk, a csapat nagyobbik - és korábban befutott - fele már legyűrte Vilma néni reggelijét, némelyek a kávét is magukba döntötték. De nem siettünk sehová, és amúgy is meg kellett várni, míg a sofőrök visszatérnek Vágáshutáról, így mi is helyet foglaltunk az asztalnál. Józsi evett, közben beszélgettünk. Aztán búcsút vettünk Vilma nénitől és nekivágtunk a falunak. (Apropó: ha a közeljövőben mentek Vilma nénihez, vigyetek neki dunsztos üveget! Finom lekvárt rak el bele és épp ki van fogyva.)
A Metzner-kastélyba most sem jutottunk be, csak az agancskiállítást lehetett megtekinteni - no meg különleges bélegyzőt beszerezni a füzetünk végébe. Nem is hagytuk ki, ha már ott jártunk.
Kilátás Makkoshotyka fölött, a hegyoldalból
Amint újra teljes lett a csapat, nyakunkba vettük a távot, ungon-berken át Vágáshutára. És aki már járt arra, tudja, hogy nem véletlenül használom ezt a szófordulatot. Bizony, volt nem is egy olyan szakasz az aznapi húsz kilométerben, amire ráfért volna egy kis ráncfelvarrás. Csak a kritikus pontokon nem volt jelzés felfestve, némely ösvényt pedig úgy benőttek a bokrok, szederindák és egyéb kúszó zöldségek, hogy elég volt átverekedni rajta magunkat.
Harangvirág a hegyen
No de ez mind semmi! A legnagyobb kihívást a szúnyogok légiói okozták. Életemben ennyi nyamvadt vérszívót nem láttam még egy helyen! De ha még csak egy helyen lettek volna - végigkísértek minket patakvölgyön és hegytetőn át, és csíptek, szúrtak, kínoztak, hogy jobban se kellett volna... Attól is elvették a kedvünket, hogy gyönyörködjünk a tájban - már, ahol ki lehetett látni az erdő sűrűjéből egyáltalán. A kilátópontok némelyike hozott egy kis enyhülést szúnyogilag - a napon kevesebb volt a dögökből. Ha legalább zsírt szívnának, vér helyett...!
Sarjerdőben
A csapat lassan szétszakadozott, bár az út elején még nagyjából együtt haladtunk. Ami engem illet, szúnyogok ide vagy oda, ha megláttam egy-egy szebb gombát, bizony megálltam lefotózni. (A vádlimon még most is látszik a szúnyogcsípések helye.)
Mert a másik, amiből sok volt, az a gomba. Magam nem eszem gombát, nem is szedek, de szívesen örökítem meg a szebb példányokat. Azokból pedig akadt elég. A fotóalbumban megnézhetitek őket.
Néhány gomba a sok közül
A csípésszolgáltatásnak "hála", olyan népszerű lett a rohanás kis csoportunkban, hogy enni is alig akartak megállni. De mi ketten, lányok, nem bírtuk sokáig - ha éhesek vagyunk, hát eszünk! Az egyik kis emelkedőn, ahol aránylag kevés volt a szúnyog, megálltunk és bekaptuk a szendvicseinket. A többekkel vagy fél órányi járásra találkoztunk újra, az erdő szélén, a műúton vártak ránk, Sátoraljaújhely fölött. Kis szusszanás után folytattuk az utat, és a Nagy-Nyugodóig szinte meg sem álltunk.
Néha szembetalálkoztunk más kéktúrázókkal is, mint a magányos lánnyal a Cirkáló-tanyánál, még az út első szakaszán. Fiatal önmagamra emlékeztetett...
A Nagy-Nyugodónál rányomtam a kéktúra pecsétet a Sátoraljaújhely feliratú kockára - bizony, én még a régi füzetet vittem magammal, abból az időből, amikor a kéktúra útvonala bement a városba. Most már kikerüli, és ettől a ponttól egy határozott balkanyarral északnak fordul. Mi is ezt tettük, és egy kis emelkedő után északkeletnek tartottunk a hegyoldalban.
Nagy-Nyugodónál
A tó után ismét felfelé vitt az út, és be kell vallanom, engem is elkapott a siethetnék. A dombtetőig még meg-megálltam, hogy bevárjam a többieket, aztán elegem lett az engem különösképpen szerető szúnyogokból, és nekiiramodtam a hátralévő 7-8 kilométernek.
Emelkedők és sétálós szakaszok váltogatták egymást, míg elértem a piros és kék kereszteződését. A nagy gaztól nem látszott, merre is megy tovább a kék sáv jelzés, hát folytattam az utat egyenesen, a földúton. A pihenőhely melletti útjelzőtábla leginkább abba az irányba állt.
Aztán, vagy kétszáz méter múlva gyanús lett a dolog - sehol sem volt felfestve egy jelzés se a fákra, az út pedig kezdett erőteljesen balra, délnek kanyarodni. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó, és inkább visszafordultam, hogy megkeressem az utolsó kék jelzést. Megtaláltam - a kereszteződésben.
Egy kis szemmeresztgetés után pedig, a pihenőhely mögött felfedeztem egy keskeny, benőtt ösvényt, melyről kiderült, hogy bizony, az a kék túra útvonala.
Ez az utolsó pár kilométer volt a leggondozatlanabb. A környéken élők bizonyára más úton járnak fel a hegyekbe, őket nem kötik semmiféle túrakiírások. Engem meg a szederindák és magokcok próbáltak magukhoz láncolni alulról, miközben a szúnyogok változatlanul ostromoltak felülről...
A Vágáshutáig futó kis patak fölött igazán romantikus volt a hegyoldal: balról irtásos oldal, jobbról szakadék a patakig, alattam keskeny ösvény. Végül csak leértem a patak szintjére, és rááldoztam pár percet, hogy lemossam csípésektől meggyötört karom és lábam. Visszakapaszkodtam az útra, és egy szép völgyön át hamarosan be is értem a faluba.
Ahol a faluszéli bulizóktól eltekintve sehol egy lelket nem láttam. A társaság másik fele nem várt a pecsételőhelynél - ahol legalább valakinek illett volna bevárnia a lemaradtakat -, és hiába mentem el az útkereszteződésig, ott se találtam senkit. Megnéztem a templomot és visszafordultam a bélyegzőhelyig, hogy legalább én ott legyek, amikor a többiek odaérnek. Az utcai csap pedig kifejezetten jó szolgálatot tett - friss ivóvíz és üdítő mosakodás céljára is szolgált. Ne felejtsük el, hogy rekkenő nyári nap volt, harminc fok körüli hőmérséklettel!
Miközben ettem-ittam, várakoztam, ismerős autó gördült el előttem: megjött Attila és Tamás, a két sofőr, keresve a harmadikat, aki viszont még valahol az erdőben bóklászott. Szerencsére nem telt el sok idő addig, míg a hátvéd is megjelent az utca végén. Józsi kis szerelvényigazítás után már pattant is be a kocsiba, hogy elhozzák a sajátját Makkoshotykáról és célba érhessünk - Füzéren. Hiába, csak ez az autós transzferes megoldás jöhetett szóba, hiszen ezen a vidéken a tömegközlekedés olyan, mint a mesében a fehér holló. Ritka...
Míg a helyi kis bolt-kocsma-közösségi térnél (pici bódé, de minden van: üdítő, jégkrém, könyv!) várakoztunk, a helyiektől megtudtunk egy s mást a faluról, kiderült, hogy a napi legszebb gombatalálatom egy császárgomba és szigorúan védett. No meg a helyi kiskecskék is roppant aranyosak voltak...
Füzéren aránylag gyorsan megtaláltuk a szállást, és kedves háziasszonyunk jóvoltából késői vacsorát is kapott az éhes turistasereg. Fölöttünk pedig ott állt a kivilágított vár összes tornyával - másnapi túránk célpontja.
Táv: 22,5 km
Fotóalbum: OKT 27-1.
Szombaton heten vágtunk neki a napi kilométerpenzumnak - a csoportunk másik fele inkább fürödni ment a közeli szlovák tengerszemhez. Visszaautóztunk a vágáshutai elágazóhoz - ahová előző este, az autókat várva kigyalogoltunk -, és onnan kanyarodtunk nyugatnak, a patakvölgyben baktatva szinte Nagyhutáig.
A fák között nem éreztük olyan melegnek a levegőt, bár aznapra még harminc fok körüli hőmérsékletet jósoltak a hivatásos levelibékák. Nagy örömünkre mintha szúnyogból is kevesebb lett volna - mindenesetre a sapkám több időt töltött a fejemen, mint a kezemben, szúnyogokat legyezve...
A kellemes erdei sétának a Nagyhutára bevezető kis műúti szakasz vetett véget. A falu szélén találkoztunk az első, hegyoldalba vágott pincékkel, melyekből később még sok került a szemünk elé. Némelyik elé még kis esőtetőt is építettek - ahogy Bózsván láttuk.
Szépen felújított melléképület Nagyhután
Nagyhutánál csak Kishuta hosszabb! Csak mentünk, mentünk, nézelődtünk, aszalódtunk a napon, és még mindig nem volt vége a falunak. Némi derültséget keltett, amikor a buszmegállóban pihenő turistapár megkérdezte, hogy hol is vannak tulajdonképpen, és felvilágosítottuk őket, hogy még mindig Kishután. Aznap Sátoraljaújhelyig szerettek volna eljutni. Nem lomboztuk le őket azzal, hogy a neheze még hátra van...
Pincék mindenhol...
Kishuta központjára, a pálházai elágazóhoz a kisvonattal egyszerre értünk. Mintha az almamelléki járat testvérét láttam volna...
Rövid pihenő és az utcai csap igénybevétele után kanyarodtunk ismét csak balra, a Bózsvára vezető erdei ösvényre. Mintha sátorban jártunk volna, úgy borultak fölénk a fiatal fák. Hosszan haladtunk a Kemence-patak völgyében, néha átvágva a vízen, kellemes, nyugtató sétát téve, míg az egyre szűkülő Szuha-völgyön át be nem értünk Bózsvára.Szétszakadozott csoportunk előőrseként a Bózsvai-szikla árnyékába húzódtunk, ott vártuk be a többieket. Az aznapi első pecsétünket a falu központjában gyűjtöttük be, és miután mindenki - aki akarta - lefényképezte a felvirágozott tűzoltókocsit, továbbmentünk kelet felé, át a falun. A falu után nem várt erdő, amelynek az árnyékába menekülhettünk volna a tűző nap elől. Kisbózsva határáig dombtetőn mentünk, déli verőfényben - de legalább szép kilátást csodálhattunk meg. És persze a füzéri várat is, amely ettól kezdve egész utunkon hívogatón magasodott a láthatár fölött. Közeledett, egyre közeledett - és egyre szebb lett.
Bózsva előtt, az erdőben
De míg odaérhettünk, át kellett vágnunk egy szalmabálákkal tarkított mezőn, egy ligetes földúton - amiről kiderült, hogy valójában azon vezet a kék, nem a mezőn -, és végig az egykori Füzérkomlós-Sárospatak vasút nyomvonalán, egészen Füzérkomlósig. F.komlós határában egy magányosan szomjazó bivalyba botlottunk, vastag kerítésdrót mögött szomorkodott szegény, víz nélkül.
A faluba bicikliút vezetett be, el a kiállított mozdony mellett, melynek oldalán ott virít a régi magyar címer - a fiatalok talán nem is láttak még olyat "élőben".
Füzérkomlóson nem álltunk meg, az északkeleti végén kanyarodott a kék északnak, Füzér felé. Innen már végig a bringaúton gyalogoltunk Füzérig, enyhe emelkedőn a Komlósi-völgyben. Egy helyen ugyan a kéket bevitték az út menti rétre, de olyan gazos, járhatatlan volt az ösvény, hogy maradtunk a betonon. Amellett is szépen virágozott a mogyoróslednek meg az a sárga virág, aminek szintén mindig elfelejtem a nevét...
Az út közepe táján pihenőt tartottunk a kereszt mellett, a padoknál. Innen már igazán szép volt a vár, úgyhogy el is lőttük a hatszázadik várfotót is... Aztán, beérve Füzérre, a falu szélén, a pataknál újabb fotózásra került sor, merthogy olyan jól látszott a vár, és még mi magunk is belefértünk a képbe.A bélyegzőhelytől nem volt messze a szállás, ahol nem időztünk sokat: gyors zuhanyozás, átöltözés, és felautóztunk a várba - valahogy nem volt már kedvünk a melegben megmászni még a várhegyet is. Úgyis várt ránk egy rövidebb szakasz, hiszen a parkolótól gyalog kellett felmenni a várba. Nem bántuk meg, a felújítás szépen halad. Aki még nem járt ott, ne hagyja ki, ha arra visz az útja! Érdemes lesz visszamenni úgy két év múlva, ha készen lesznek a maradék munkákkal. (Igazán szépek a bútorok, amikkel berendezték a termeket - mindegyik valamilyen palota -, ötletesek a fatáblákra írt magyarázatok, és szívesen magammal hoztam volna egyik-másik ablakfülkét. Milyen jó lehetett ott olvasni - annak, aki tudott olvasni és volt mit...)
Visszafelé gyalog jöttünk le néhányan a várból, így volt lehetőségem kívülről megnézni a tájházat is, ami mellett elvezetett az út. Legközelebb talán belülről is megnézem...
Táv: 19,31 km
Fotóalbum: OKT 27-2.
És felvirradt a vasárnap, utolsó zempléni napunk. Némi aggodalommal tekintettünk a nap elé: az időjárás-előrejelzés reggeli esőt jósolt, és napközbenre is "csak" 16-20 fok közötti hőmérsékletet. Ez utóbbit annyira nem is bántuk, elég volt a kánikulából már, de esőben nem szívesen másztuk volna meg a Miliceket.
Szerencsére, mire az autókat átvezették Hollóházára - a transzfer, ugye -, ha nem is tisztult ki az ég, de legalább már nem hullott belőle víz. Az előző éjszakai erős szél és a zivatar miatt így is sok sárra számítottunk.
Igazunk is lett. Már a vár alatti forráshoz vezető úton felszedtünk a bakancsainkra vagy egy-egy kiló sarat. A forrás mellett a nagyjától megszabadultunk, és derűsebben folytattuk az utat a lankás, kövees emelkedőn a Senyánszki-rét felé. A Csata-réti pihenőhelyig aránylag könnyű utunk volt, szép szál bükkösökben barangoltunk, néhány helyen még meg is szakadt a fák sora, hogy láthassuk a tájat ott, lent, keleten. Az erdő úgy párolgott, mintha szauna lett volna, és bár a kezünk is fázott a reggeli tizenpár fokban, rendületlenül mentünk tovább, immár egyre feljebb, a Kis-Milic felé.
Felfelé a Kis-Milicre
Be kell valljam, a nagy karanténozós időben felszaladt rám pár kiló, mint én előtte bármelyik hegyre (és már előtte is voltak bajaim a kilóimmal), úgyhogy nem is lepett meg olyan nagyon, hogy vagy kétszer meg kellett állnom, míg felértünk a tetőre. Ki is akadtam magamon teljesen, amit csak a Károlyi-kilátóból szemrevételezhető látvány tompított kicsit. Meg az elnyílóban lévő turbánliliomok a kilátó szomszédságában.
A felhős égnek köszönhetően a szlovák tájat és a zempléni lankákat némileg szűrt fényben csodálhattuk, a nagy szélnek köszönhetően pedig nem töltöttünk fent sok időt. Melegebb ott fent se volt...
A Kis-Milic felé is elég sziklás volt az út
Lelépcsőzés után - hűtlenül - letértünk a kék sávról, helyette a zöldön indultunk tovább a Nagy-Milic felé. Mondjuk, rövid idő múlva az is a kékbe torkollott. Az ösvény mellett hol jobbról, hol balról tűntek fel határkövek, amiket persze mi is hol a magyar, hol a szlovák oldalon kerültünk meg. Mondhatni, jártunk külföldön is...
A Nagy-Milicen nincs kilátó, hiába ez a magasabb hegy a maga 893 méterével, jól körbenőtte az erdő. Helyette van emlékoszlop és tájékoztatótábla szlovákul. Kis téblábolás és a szokásos fényképezés után indultunk is lefelé.
Szerettünk volna bekanyarodni a László-tanyára, ahol egykor bélyegzőhely volt, de az utat kerítés zárja le. Mellette meredek ösvény vezet fel a hegyoldalba, elején táblával, miszerint arra kell kerekezni Kassára. Nem irigylem azt a bringást, aki azon akar továbbmenni...
Itt aztán ne tovább...
A Bodó-rétig kellemes utunk volt. A bélyegzőhelyen ebédszünetet tartottunk (közben kiolvastuk az esőbeálló falára firkált megemlékezéseket), és feltöltődve vágtunk neki az utolsó szakasznak Hollóházáig.
A műútról letérve eleinte kényelmes erdei ösvényen kerülgettük a pocsolyákat, majd bozóttal sűrűn benőtt szakaszhoz értünk. Nem kis kihívás volt a zsombékok között egyensúlyozva törni előre, de végül csak kijutottunk egy jobban járható útra, amelyen egészen Hollóházáig ereszkedtünk le.
Az út éppen ott ért be a faluba, ahol a fiúk reggel az autókat hagyták, úgyhogy meg is szabadultunk rögvest a fölösleges felszereléstől. Már csak a kék túra végpontját kellett megkeresnünk, és beszerezni a nap utolsó bélyegzőjét.
Minden nehézség ellenére szép túra volt, és biztos, hogy még visszamegyek - hiszen Pünkösdkor újrakezdtem a kéktúrát, ugyebár. Már csak egy szakasz, és majd' 30 év után befejezem az elsőt.
Táv: 13,4 km
Fotóalbum: OKT 27-3.