2022. 06. 03., péntek:
Pünkösd hétvégéjén felkerekedtünk, hogy az egyik, OKT-ből hiányzó szakaszt végigjárjuk a Bakonyban, az első napon Bodajktól Kisgyónig. Egész nap szikrázó nyár volt, amit nem bántam volna, de sok olyan szakaszon gyalogoltunk végig, ahol alig volt fa, telibe kapott minket a nap.
Fehérvárcsurgónál egy helyen eltévesztettük a letérőt és a régi úton jutottunk el a tóig. A bélyegzőt azért megtaláltuk, a szelfikészítést kicsit nehezítette a többi, utánunk érkező kiránduló. Minden bélyegzőhelynél készítettünk (nem igazán díjnyertes) szelfit, dátummal, időponttal ellátva. Úgy is hagytam a telefont, a többi kép is vízjelezve készült, a fene akarta állandóan átállítgatni…
Akadtak ismerős szakaszok, korábbi túrákon meg a Kincsesbánya TT valamelyik távján már jártunk arra. No meg az első OKT-teljesítés során, de az már olyan régen volt, hogy szinte minden megváltozott. Pl. több kis létrán kellett átkelnünk a Gaja-völgyi tájcentrum területén.
Az első nagyobb pihenőt Bakonykúti szélén tartottuk, egy tavaly ősszel nyílt kis büfénél. Az oda vezető úton, az állattartó telep szélén tábla figyelmeztetett az elterelésre – kb. 800 méteres kitérőt kell tenni a bekerített legelő miatt… A pihenőkertnél jólesett a hideg narancslé, amit jégkockával hűtöttek még hidegebbre a kedvemért.
Délelőtt a nyugodt, csendes Gaja-patak völgye, délután a Burok-völgy jutott nekünk, bár ez utóbbit nem is láttuk, hiszen az útvonal a hegyoldalban, magasan a völgy fölött visz át a hegyen, és olyan meredek a völgyfal, ráadásul úgy felnőttek a fák és az aljnövényzet, hogy le sem láttunk a völgyig.
Mielőtt északnak kanyarodtunk volna Kisgyón felé, a szántó szélén kellemes, padokkal, asztalokkal ellátott pihenőhelyhez értünk. Ott üldögélve töltöttük fel erőtartalékainkat, hogy a célig meg se álljunk.
Végre, majdnem este hétre odaértünk. A kora reggeli kelés (busszal mentünk Bodajkig Kaposvárról), és a megtett 35 km hatására „kissé” elfáradtunk. Még az se zavart, hogy a szomszéd háznál fiatalok buliztak hangos zeneszóval...
06. 04., szombat:
Hajnalban többször felébredtem, heves vihar zúdult a környékre. Szerencsénkre reggelre kitombolta magát, és mire ¾ 8 körül nekivágtunk a napnak, már ismét sütött a Nap, a levegőben pedig nehéz pára terjengett.
A kötelező fotó után – mert előző este arra már nem volt energiám – a bányász emlékmű mellett elhaladva értünk ki a településről. Szerencsére hamar felváltotta a kátyúkkal teli aszfaltot az erdő puha földje. A Kígyó-völgyi erdei szentélynél éppen csak beleszippan-tottunk a hely levegőjébe (vizesek voltak a padok), és már előttünk is volt az emelkedő.
A Tűzköves-völgyben tűzkő helyett rengeteg szederindát, derékig érő csalánt és mindenféle, bokánkhoz ragaszkodó gazt találtunk a keskeny ösvény mentén. Jó lenne, ha oda is kijutna valaki néha egy kaszával… Apró öröm: találtunk majdnem egészen megérett szamócát, amit persze, nem hagytunk magára, a gyomrunkban végezte valamennyi szem.
Csőszpusztán, ahová Józsit barlangász emlékek fűzik, egy másik csoporttal találkoztunk. Ők nem a jubileum alkalmából járták a kéket, hanem „csak úgy”. Segítségükkel legalább béna szelfi helyett rendes kép készült rólunk, bizonyítandó ottjártunkat.
Innen gyorsan átértünk Tésre, ahol a faluszéli presszóban hagytam útitársamat, míg én elindultam meglátogatni a szélmalmokat. Ha már odáig eljutottam, hogy hagyhattam volna ki őket? Pechemre, a kovácsmúzeum zárva volt – azon át akartam a malmokhoz jutni, jókislány módjára. Persze, ha rendesen megnéztem volna a térképet, láthattam volna, hogy ha már korábban letérek balra, a dűlőútra, egyenesen a malmokhoz jutok. Így viszont fordulhattam vissza, plusz kilométert rakva a lábamba…
De végre ott álltam az Ozi szélmalom mellett, és hallgatva a balesetveszélyt jelző táblára, nem a fala mellett jártam körbe, tartottam vagy egy méter távolságot. A távolabbi malom, a Helt, kicsit jobb állapotban van.
Jásdig egyfolytában lefelé mentünk – állítólag van Tés szélén egy bükk tanösvény, de a bükköket kivágták vagy kipusztultak, csak néhány szép szál szürke törzs áll az út mellett –, óvatosan, tyúklépésben, mert az ösvény csúszott, mint a csoki le a gigámon. Egyikünk se úszta meg a hátsójára való huppanást, bár nekem csak egyszer jutott ki belőle, szerencsére..
Jásdon nem időztünk sokat, a kocsma nem volt nyitva, még jó, hogy a bélyegző kívül van. A falu után széles völgyben kísértük a sártengerré változott Gaja-patakot, mely sebesen szaladva sodorta el az átkelőket, így nekünk is más lehetőséget kellett keresnünk.
Szerencsénkre útközben találkoztunk egy szemből jövő sporttársnővel, aki a Tési malomnál (ami nem azonos a tési szélmalmokkal) lévő hidat ajánlotta. Kicsit odébb meg is találtuk, és a patak másik partján, széles, kavicsos, árnyéktalan úton értük el az elmosott átkelőt (amin, persze, nem kellett átgázolnunk, csak megnéztük). Néhány száz méterrel odébb, az újabb átkelési pontnál már jártak előttünk leleményes emberkék, akik nagyobb köveket hordtak a mederbe, ideiglenes gázlót készítve maguknak és az utánuk jövőknek. Arrafelé már meglehetősen sokan kirándultak a Bakonyban, rengeteg volt a gyerekcsoport. Bevallom, én szívesebben hallgattam a madarakat és fotóztam a vadvirágokat...
Bakonynánán ebédszünetet, Nagyesztergáron üdítőzős ejtőzést tartottunk, és már előttünk is hevert Zirc, ahová a műúton vezetett be a kék. Épp ideje volt, alig vártam, hogy lehúzhassam a bakancsot. Bélyegzés a vasútállomáson, aztán átvágtunk a városon a szállásig. Jólesett a zuhany.
06. 05.:
Vasárnapra jutott a legnagyobb csúcs: a Kőris-hegy. Bakonybél már a Magas-Bakony területére esik, így aznap belekóstolhattunk a hosszú, kényelmesen emelkedő utakba is. Merthogy logisztikai okokból - biztosan el akartuk érni a hazafelé tartó buszt délután - megfordítottuk az útirányt, és Bakonybélből gyalogoltunk vissza Zircre, így a Kőris-hegy 709 méter magas csúcsára a déli lejtőn másztunk fel.
Pára Bakonybél fölött
A reggeli pára – előző éjjel megint volt egy kis zuhé – megülte a hegyeket, az erdőn átvezető útra pedig csodás fényfüggöny szűrődött be. Az út többnyire jól járható dűlőút volt, a pocsolyák pedig már meg se kottyantak. Az erdőt meg-megszakította egy kis ligetes-tisztásos rész, és volt, hogy keskeny, kövekkel nehezített ösvényen kapaszkodtunk felfelé, a szakadék szélén.
A kék levág néhány kanyart a hegytetőre vezető útról, mondhatni, célirányban gyalogolva értünk fel a kilátóhoz, ahol két fiatal ért utol minket - nekik köszönhető a normális kép az ellenőrzőpontnál. Persze, ha már ott voltunk, felmásztunk a kilátóba is, bár a párától és a csaknem felnőtt fáktól nem láttunk sok mindent.
Innen már jóformán csak lefelé mentünk, az a pár, enyhe emelkedő meg se kottyant. Nagyobb kihívás volt a lejtőkön lefelé csúszkálni – főleg a Kőris-hegyről le, a hegy lábáig. Az ösvényen bedőlt, leszakadt vaskos faágak és nedves kövek nehezítették a haladást – igaz, a minket leelőző futónak mintha meg se kottyant volna a dolog.
Szépalmapusztánál alma helyett lovakat láttunk, békésen legelésztek a karámban. Erre már újra többen sétáltak a napsütésben, és később, a Borzavár előtti szakaszon gombászókkal is találkoztunk. Talán ők több kalapost találtak, mint mi – alig akadt egy-kettő, amit lencsevégre kaphattam.
Borzaváron, a sörözőben népes csapat ebédelgetett. Mi is leültünk kis időre – ráértünk. Onnan szinte egyszerre indultunk tovább, egymást és a sárt kerülgetve jutottunk el hamarosan Zirc határába. Itt a kék sáv a tanösvénnyel fonódik össze, amelyen jólesik a séta, és gyorsan be lehet érni a város szélére.
A távot ott fejeztük be, ahová szombat estig mentünk – a Pintér-hegyi erdősor végén. Az egykori postás üdülőnél várt a zsákom, aminek visszaszerzése, majd cipőcsere - de jó érzés volt újra szandálban lenni! - és szerelvényigazítás után bementünk a városba, ahol kifújhattuk magunkat, míg a buszra vártunk.
A megtett táv végül így alakult: Bodajk - Kisgyón: 35 km, Kisgyón - Zirc: 32 km (nekem +4 a szélmalmok miatt), Bakonybél - Zirc: 20 km. A fotók mellett további infókat találtok.
Ui.: Ezt a túrát alapvetően az OKT 70 teljesítésének szántuk. Bevallom, nem olvastam el elég figyelmesen a kiírást, és nem gondoltam, hogy ennyire véresen komolyan veszik (egyesek), hogy csak egy irányban haladva lehet teljesíteni. Csak a harmadik napon váltottunk útirányt, hogy biztosan elérjük hazafelé az egyetlen buszt, ami átszállás nélkül hoz el Kaposvárig. Nem tudom még, hogy elfogadják-e teljesítésnek az utunkat, de már nem is érdekel. Szép túra volt, szép vidéken, és úgyis végigjártam volna előbb-utóbb. Az évnek pedig még nincs vége, ki tudja, lehet, hogy belevágok újra a 70-et 70 alatt teljesítésébe – szigorúan egy irányban gyalogolva...
Fotókért ide kattints!