Tudtuk, hogy meleg lesz. Sejtettük, hogy nagyon meleg. Na de, hogy ennyire!
Gondoltuk, ha elég korán indulunk, megússzuk a saját levünkben fővést. Nem úsztuk meg, pedig nyolckor már úton voltunk a Landor-hegy irányába.
Hat éve jártam ezelőtt ságvári túrán, igaz, akkor a Löszölőt gyalogoltuk végig, kissé hűvösebb időben. A faluszéli „szurdik” már akkor is tetszett, és úgy rémlik, ugyanúgy nézett ki, mint most. Igaz, akkor egy erdei siklót – ha az volt – is láttam a szemközti löszfalon tovacsúszkálni. Kígyó most nem volt, és nem volt ott már a segítő kötél sem a szurdik utáni első emelkedőn. Pedig jól jött volna – a kijárt, sima, szárazon is csúszós kaptatón nehezen kapaszkodik meg a láb.
Hamarosan már a szép, széles, sima aljú, magas falú horhóban fényképeztük egymást meg-megállva – hiába, no, szeretjük a horhókat, én meg aztán különösen. (Bár nem tudom, honnan ez a vonzódás a mélyutak iránt…)
A piros kereszt és az első szalagozás leágazásánál lévő ellenőrzőponton épp csak addig álltunk meg, míg pecsételtünk és ittunk egyet. Ránk is fért, odatartva megelőzött minket egy nem épp lépésben haladó autó, alaposan felverve a port. A bögrémre is ráfért egy öblítés, mielőtt a hűs szódával megtöltöttem volna.
Az északnak elnyúló szakadék mellett sikerült a bal helyett a jobb oldalon mennünk, de szerencsére kb. 100 méter után ocsúdtunk és visszakanyarodtunk, hogy megkeressük az utolsó szalagot. (Oda talán nem ártott volna sűrűbben kirakni – nem mi voltunk az egyetlen csapat, aki nem vette észre a letérőt.) Láttuk a nálunk figyelmesebb túratársakat, amint a szakadék másik oldalán araszolnak felfelé, és mivel nem volt mély a két ösvény közti nyiladék, leereszkedtünk bele és ki meredekebb, ki lankásabb utat választva jutott fel a jó útra.
A következő kellemes, árnyas szakaszon az egyik fa törzsén több kabóca”bőrt” találtam a kéregre ragadva. Mint az idegenek kirajzása…
Az erdőt tágas rét váltotta fel, ahogy kibukkantunk a fák közül. Ott már éreztük, hogy hamarosan meglehetősen meleg lesz. Jobbra,a Jaba-patak medrében nem volt víz, a szomorú tényt bokrok és reménykedő réti füzények takarták. Nemsokára elkanyarodtunk a pataktól, hogy a barlang jelzésre rátérve megkezdjük az emelkedést a következő fontos pont felé.
A barlangba – alias 12-es szoba – most nem mentem be, a Löszölőn annak idején szerét ejtettem, hogy tegyek benne egy kört. Csak beszereztem a pecsétet az itinerre és – újra csapattársaim nélkül – tovább másztam felfelé, és bevallom, igazán nem voltam bánatos, amikor végre elértem a hegytetőt.
Idegen túrázókat kerülgetve, a puha erdei talajt élvezve tempóztam el a lejtőig, amelyen leereszkedve visszaértem a piros kereszttel jelzett, bokáig poros útra. A közeli magasles létráján megtámaszkodva tartottam egy csokievésnyi szünetet, lefotóztam egy szép, kövér farkasalmát, kortyoltam a kulacsomból és meg sem álltam a Virágmányi-kunyhóig.
Népes csoport múlatta az időt a padok és a kis kunyhó mellett, kutyusok kerülgették a bokákat, de azért akadtak hozzám hasonló gyorsjárásúak is, akik csak bélyegezni meg inni álltak meg. Tudtam, hogy már nincs messze a dombtető, ahol majd lesül rólam a gatya is, és mielőbb szerettem volna elérni – hátha megúszom a hőséget…
De addig még egy újabb szép horhón – és a bedőlt fákon – kellett átverekednem magam. A hosszú horhó végének ellaposodó oldalát farakások támasztották, a beeső napfényben boglárkalepkék táncoltak. Láttam egy-két kardoslepkét is, de persze nem vártak meg.
A kocsiútra leérve meglátogattam a közelben álló Képes-fát (éppen nem ácsorgott előtte senki, sikerült embermentes fotót készítenem róla), és nemsokára már a Bögöcse felé kanyarogtam a kék pluszon. A rétre kiérve megint tartottam egy ivásnyi szünetet, aztán visszamentem a fák közé, hogy megkeressem a szűk letérőt a kerítés mellett. Legalább volt még néhány méternyi árnyék, mielőtt kiértem a verőfényre, és megkezdtem az utolsó, legmelegebb szakasz legyűrését.
Mit mondjak, fárasztó kilométerek voltak. Nem a terep miatt, hiszen sem a dombtetőn való gyaloglás, sem utána a völgyben történő homoktaposás nem okozott nehézséget. Viszont árnyék nem volt, míg a negyven fokos hőségben, kb. 3 kilométer múlva le nem értem a völgybe, ahol már akadtak fák az út mellett. Addig viszont száraz fűben, zöld mezei iringók és elszáradt tövises iglicék között, szomorú, kiszáradt fák mellett vezetett az út, és a környező zöldellő dombok látványa sem tudott mosolyra deríteni.
A domb aljába – egy néhány méteres eltévelyedés után – egy mosdósi hölggyel értem le, akivel az utolsó ellenőrzőpontnál találkoztam ismét. Ő korábban, én később ültem le szusszanni az árnyékba, mielőtt nekivágtam volna a pormenetnek a pincéig. Hogy szerettem volna magammal vinni egy-egy lombos fát – talán hársak voltak –, hogy ott is árnyékot tartsanak fölém, ahol egyébként nem volt! De hát, a teljesítménytúra nem kívánságműsor, ahol nem volt fa, ott nem volt árnyék és kész. A Jaba hídján átkelve egy utolsó emelkedő után érkeztem meg a pincéhez, ahol hűsítővel és jó szóval várták a túrázókat.
Arra gondoltam, hogy a pihenő hűvösében üldögélve megvárom a többieket, kifújom magam. Végül félórányi üldögélés és beszélgetés után tovább indultam, kényelmes tempóban, kicsit még a tűző napon felfelé mászva, aztán a Likas-dombnál fotószünetet tartva. Mosdósi túratársammal beszélgetve értünk vissza végül az iskolához, mely a túra kezdő- és végpontja is volt.
Nagyon rám fért egy felfrissülés a mosdó vízcsapjánál, és a hideg bodzaszörp is jólesett. Meg a jégkrém a közeli kocsmában, ahol a többiekkel együtt üldögéltünk még egy kicsit, mielőtt visszaültünk a buszba és hazagurultunk.
Szép útvonalú túra volt, de érdemes lenne megfontolni, hogy megfordítsák az irányt, és a nagyon napos, árnyéktalan szakasz jusson a friss, reggeli időszakra. Még akkor is, ha a Betyár-barlangtól fárasztóbb lenne leereszkedni a meredélyen…
A túra időpontja: 2022. 07. 23., szombat
(Általam mért) táv: 19 km, szint: kb. 470 m
További fotók itt.