Utolsó kör a soproni hegyekben

Hiába, nem bírtam ellenállni az erdő hívó szagának - ma délelőtt tettem még egy utolsó, rövid kis túrát.
Mivel minden túra a Ciklámen tanösvénnyel kezdődik (ha észak felé akar haladni az ember), ma is arra kanyarodtam. Az éjszakai vihar megtépázta a vidéket: az ösvények sárosan, búsan dajkálják a kidőlt fákat, idejekorán lehullt levelek és leszakadt gallyak hevernek mindenütt. Amikor arra jártam, még esőcseppektől voltak nedvesek a fenyőcsemeték, pocsolyák gyűltek a kocsiutak mélyedéseibe. Hűvös szél fújt, a nap sápadtan bújt az egyre sötétebb felhők mögé.

Induláskor még azt terveztem, hogy a Gloriette-kilátó után elkanyarodok a Szalamandra-tó felé (hátha látok szalamandrát), de ahogy elnéztem és hallgattam a borús és egyre közelebbről dörgő eget, meggondoltam magam.

A tanösvényt elhagyva a zöld sáv-sárga kereszt jelzésen fordultam el észak felé. Az eleinte keskenyebb ösvény - miután átkeltem a műúton - szélesebbé vált, amint az erdészlakhoz (?) értem. Itt a jelzés kettévált, és én a hirtelen megjelenő zöld kereszten ballagtam tovább (ha ballagásnak lehet egyáltalán nevezni, amit műveltem...). Persze, hogy milyen színű és formájú jelzést követtem, a többségnek nem jelent semmit. Aki viszont esetleg túrát tervez arrafelé, azt segítheti a tervezésben.
A Gloriette-kilátó nem esik az útvonalba, kis kitérőt kell tenni, hogy megtaláljuk - persze felfelé. Amellett, hogy meglehetősen meredek az út, itt is kidőlt fák nehezítették a haladást. Azért nem fogtak ki rajtam, még ha a dzsindzsásba is kellett gázolnom, hogy átjussak mellettük...

A kilátó nem kifejezetten magas, mondhatni alacsony, egy emeletes faépítmény. Valaha nagyon szép lehetett róla a kilátás, de az erdő megnyúlt körülötte, és csak egy kis szakaszon tekinthetünk ki észak-északnyugat felé. Nem időztem ott sokáig, nyugtalanított az egyre nehezebb és sötétebb felleg a fejem fölött...

Mielőtt elkanyarodtam volna a zöld sáv jelzés felé, megálltam a Vas-hegyi páholy nevezetű helyen - mely a térképpel ellentétben a kilátóra tartó ösvénnyel átellenben van. Meredeken zuhan le a hegy fala a korlát alatt, és ha nem nőtte volna be annyira a növényzet, jobban megcsodálhattam volna a sziklák szeszélyes falát.

Annyira azért nem rohantam visszafelé - immár a zöld sávon -, hogy meg ne álltam volna szedret szemelgetni. Igaz, hogy nem olyan nagy szemű, mint a boltban kapható kerti változata, és ellenkezését éles tüskéinek belém akasztásával fejezte ki, de megérte! Lehet, hogy egynémely kisebb bogarat is magamhoz vettem közben, de kit érdekel? (Érdekes egyébként, hogy errefelé a szederbokrok nem annyira vertikálisan, mint horizontálisan nőnek, mintha jobban szeretnének a lágy földdel közelebbi kapcsolatba kerülni a fák térde helyett...)

A kalandparknál induláshoz készülődött néhány kisgyermekes család, és kényelmes sétálókat hagytam le a Károly-kilátó felé kapaszkodva. Mire felértem, igen határozottan és fenyegetően dörgött az ég, ezért úgy döntöttem, az erdészeti múzeum és kávézó épületében vészelem át a záport. Ha esne.
Alig telepedtem le egy asztal mellé a kapucsínómmal, szaporán potyogtak is az esőcseppek a fal túloldalán. Kihasználtam a pihenőt, és megnéztem a frissen gyalult fa illatú kiállítást az erdőről, kellemesen elbeszélgettem egy pápai házaspárral, akik kölcsönkérték a térképemet (és rájöttek, hogy a sajátjuk ugyanilyen, csak meg kell fordítani), és indulhattam is tovább: elállt az eső.

 Interaktív kiállítás aktív gyerekeknek...

Hány éves a fa?

A kilátóba ezúttal nem másztam fel, de mivel voltak fenntartásaim az időjárást illetően, a rövidebb utat választottam hazafelé: a zöld háromszög gyökerekkel átszőtt, helyenként csúszós, erősebb lejtésű útvonalát. S hogy minél kevesebb aszfaltot kelljen taposnom, ezen is maradtam, így ismét érintettem a tegnap már megtekintett Sörházdombi kilátót, és hamarosan már a kapukulcs után kotorásztam Tatonkámban.

A hűvös, borongós idő pont megfelelt ehhez a rövid kis - alig 10 kilométeres - túrához, és bár nem bántam volna, ha ismét egymásba akadunk egy őzzel, csak lábnyomaikat láttam az ösvény sarában, és bent, az erdőben zörgött el mellettem valaki, homokszínű hátát megvillantva egy pillanatra...

Mára még egy kockányi természet várt rám a déli pihenő után: tettem egy kört a közeli botanikus kertben. Milyen természetbarát lennék, ha pont ezt hagytam volna ki?

Jól is esett a séta - immár valóban sétatempóban, meg-megállva - az örökzöldek és elvirágzott bokrok között, silabizálva a kis táblákra írt neveket, és várva a bújócskázó mókus újbóli feltűnését.
Kellemes másfél órát töltöttem ott, a kert békéjével és a zöld ezer árnyalatát felvonultató flórájával megkoronázta a Sopronban töltött napokat...

A szállástól a kilátóig, és vissza a Károly-kilátóig

Károly-kilátó - Sörházdombi-kilátó - Szállás

(További képek az albumban, itt.)

Kirándulás a déli végekre

Tegnap este úgy határoztam, hogy ma - a terveim szerinti utolsó túranapon - a Soproni-hegység déli részét járom be. Ez a terület talán nem olyan népszerű, kevesebben járják, mint az északi oldalt. De bíztam benne, hogy ott is találok érdekes dolgokat - és hát, erdő bármilyen mennyiségben jöhet...

A túrát - szinte már megszokottan - a Hotel Lővér parkolójában kezdtem, miután megtaláltam, merre is indul a Várisi sétaút. Nem volt nehéz: kitáblázták, és igazán szép, a Tűztorony stilizált képét mutató jelzéssel látták el.

Maga az út nem okozott semmiféle nehézséget - bevallottan a kényelmes sétát kedvelőknek készült. A - főként erdőművelési - érdekességeket infótáblákon mutatják be, bár a közelben található kőfejtőről mintha megfeledkeztek volna. Pedig szívesen tettem volna oda egy kitérőt...
A sétautat az azt keresztező bringaútra letéréssel hagytam el, és egészen addig maradtam rajta, míg el nem értem a kék és zöld sáv fonódó jelzést. Igen szép útvonal, balról fenyves, jobbról lombos erdő. Csend és nyugalom. Emberrel - egy MTB-s ifjonc képében jött szemből - csak a kék sáv elágazásánál találkoztam először. Itt egy kicsit megkeveredtem, mert nem jelölték egyértelműen, merre is kéne kanyarodnom. Cserébe megnézhettem a rég kiszáradt Bögre-forrás helyét...
No de nem azért találták fel a GPS-t és töltöttem le a telefonra a Humapot, hogy ne használjam! Elő is vettem legott, és betájoltam magam. (Ahogy később is használtam, ha a helyzet úgy kívánta.)

Az út kis emelkedővel folytatódott az Iker-árok mentén, a mindenhol jelenlévő Kecske-patak partján. Jobbról hamarosan mélyebb szurdokok tűntek fel, irányukból egy-egy hűs fuvallat enyhítette a melegedő levegőt.

Még ezen a szakaszon történt, hogy merengésemből arra ocsúdtam, hogy egy őz áll előttem az úton, kb. 20 méternyire. Mintha várt volna valamit - tán azt, hogy észrevegyem. Exhibicionista őz lehetett: kivárta, míg bekapcsolom és élesítem a célszerszámot, és készítek róla pár fotót. Ha otthon leszek és letöltöm a képeket, ígérem, megmutatom! Fényképeszkedés után pedig vígan elugrált a párjával kergetőzve...(Egyébként meg el voltam kényeztetve őzileg az utóbbi időben: tegnap is kiugrott elém egy, csak az nem akart fotót magáról...)

Már a zöld sávon jártam, amikor érdekes építmény akadt az utamba: a Ferenc-forrás fölött, az út szélén egy téglából épített, kővel burkolt házikó áll. Talán határőr kunyhó lehetett valaha, mellette valamiféle szellőzőalkalmatosságok csúcsosodnak a patakparton. Hiába, közel a határ, és valamikor ez fontosabb volt, mint most...

Kíváncsian vártam, mi maradt a mucki határőr őrsből. Az oda vezető zöld sáv jelzést épp felújítják, így helyette csak az alapozást tudtam követni. Sok magasles mellett vitt el az út, a széles, füves járatokon rengeteg lepke legelészett - naná, hogy nem álltak meg egy fotóra!
Sajna, az őrsöt csak törmelékkupacok jelezték - lebontották az épületeket, a sitt magas halmokban áll a területen...

Innen a piros és zöld sáv jelzésen kellett volna elérnem a Vasfüggöny turistautat, de jelzést csak elvétve találtam. Volt helyette fára festett piros lófej - merthogy ezt az útvonalat lovasoknak is melegen ajánlják. Még jó, hogy másfelé úgyse mehettem, csak le, délkeletre, a határ mentén.

Bevallom, ez a szakasz annyira volt izgalmas, mint a Lenin-összes hosszú, téli estéken... Fűvel bemőtt, köves út, láthatóan kevesen járják. Itt-ott csillámpala váltja fel a hétköznapi kavicsot, ami szépen csillog a napsütésben:

Talán egy szajkófi hagyta el...

Napsütés meg egyre több volt, és mire Harka határába értem, már erősen sírtam a tegnap elvesztett sapkám után... (Na jó, nem sírtam, de nagyon hiányzott.) 

S miközben Sopronkeresztúr látképét nézegettem a szőlőhegyen átvágva, már sejtettem, hogy a legnemszeretemebb szakasznak nézek elébe: tűző napon, délidőben. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy a térképen jelzett piros négyzet jelzés első pár száz méterét eltüntették - erre szerettem volna visszakanyarodni Sopron felé. De az út annyira magán területté vált, hogy még a lovak is szigorúan néztek mellette, így a falu szélső utcái felé vettem az irányt. Gondoltam, jó lesz nekem az utca folytatásában nyíló párhuzamos dűlőút is, majd az erdőszélen átvágok a turistaútra.

Na, dűlőút se volt. Jóképű lakótelep épült a helyén, mellette és körülötte. Célra tartva tettem egy kört a kész s félkész házak között, míg végre rátaláltam az erdőbe vivő, vadászok terepjárói által kitaposott útra. A napszúrás rémével hadakozva inaltam az erdő felé, azt hajtogatva, hogy fák!, fák!, mire végre tényleg oda is értem. És láss csodát, szinte rögtön ráakadtam a pléh piros négyzetre - sajna, nem festett jelzés, hanem fára szögelt fémlapok visznek észak felé...

Innen úgyszólván eseménytelen utam volt, míg bele nem értem a Várisi sétaút keleti ágába. Csak egy-két düledező vagy rég összeomlott ház jelezte, hogy valaha errefelé is szerettek lakni emberek... No és a fiatalság mindenhol jelenlévőségét hirdette a valaha talán táborként szolgáló ház falára mázolt graffiti:

Az Ojtozi emlékműnél megpihentem kicsit, aztán begaloppoztam a városba, meg sem állva hazáig. Kellemesen beporosodva, szomjasan - mert a vizem elfogyott - értem a szállóhoz, de azzal a jóleső tudattal, hogy nem loptam hiába a napot...

(Ha vezetnék statisztikát róla, elmondhatnám, hogy ez az útvonal bővelkedett leginkább pókhálókban, melyeket szerencsésen le is szedtem karommal, hajammal, ha akartam, ha nem...)

(A nap dala eleinte az Összetartozunk volt, de miután sírhatnékom lett tőle, átváltottam a Csavargódalra. Ha már Bojtorján... Képeket majd még tűzdelek be, otthonról. - Megtörtént!)

A teljes útvonal, egyben

(A többi képet itt tudod megnézni.)

A Ciklámen-tanösvényről a Tolvaj-árokba és vissza...

(Ez itt alant a facebookos bejegyzésem kibővített változata - hogy itt is nyoma legyen...)

Ahogy korábban beharangoztam, eljöttem kicsit túrázni Sopronba.

Panoráma a Károly-kilátóból

A tegnapi rövid séta után (Ciklámen tanösvény kezdeti szakasza - Károly-kilátó - szállás) ma hosszabb útra vállalkoztam. Az eleje megegyezett a tegnapival, de most nem másztam fel a kilátóba, hanem tovább gyalogoltam a tanösvényen. 

A Hét-bükkfa után már - egy futót és a kutyusát kivéve - egy lélekkel sem találkoztam, egészen a túra végéig. Talán van köztetek, aki szintén szeret egyedül túrázni, ő tudja, micsoda szabadság az! Aki meg nem, az próbálja ki egyszer. De nehogy azt higgyétek, hogy olyankor az ember lánya mindenféle magvas gondolatot forgat a fejében! Csudát! Csak mentem, láttam, hallgattam és szagoltam, lehajoltam a ciklámenekhez és egyéb nyitvatermőkhöz egy-egy fotó erejéig, mélyen beszívtam a fenyőgyanta, az avar és az erdő illatát, hallgattam a madarakat és a fák tücskeit - a kabócákat. Ha meg is fordult a fejemben valami kósza gondolat, gyorsan elűztem - és ki tudja, miért, egyfolytában az "Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő" kezdetű nóta zsongott agytekervényeim között...

Mivel nem teljesítménytúrát rendeztem magamnak, nyugodtan leereszkedhettem az útba eső - vagy nem eső - forrásokhoz, felmászhattam a Várhely-kilátóba (ahol csak úgy süvített a szél, a kilátást pedig pára árnyalta), és elolvashattam az összes tájékoztató táblát. Volt belőlük bőven.

A Várhely-kilátó alatt, az út mellett látványos és kissé megborzongató rekonstrukcióval hívják fel a figyelmet a korábban itt élt vaskori kultúrára. A halomsírból a múlt hűvös lehelete árad, a sötétség régvolt szertartásokról mesél...

Az útvonalnak Sopronbánfalva szélén volt vége, s mivel valahogy vissza is kellett jönnöm Sopronba, elkanyarodtam a Tolvaj-árok felé. Ehhez kellett egy kicsit gyalogolnom az út szélén, míg el nem értem az erdőbe bújó kék kereszt jelzést. Az árok mellett szintén tanösvény vezet, bár nem a teljes hosszán. A patakot követő utacska mellett látványos kőfal mutatja meg magát, a mederben palalapokon folyik át a víz. Keskeny, szinte szurdokszerű völgy ez, összehajló fáin alig bújik át a napsugár. Csend volt, a nyári hőség ide nem ért el. Csak a mindenütt virgoncan cirkáló apró bogarak szegődtek társamul, hogy alig győztem elhessegetni őket az arcom elől... Vadregényes, geológusoknak kifejezetten ajánlott hely, nagyon tetszett! 
(Sajna, ellopta a GPS-jelet, így egy kis "megszakadás" után külön rögzítettem az árok utáni útvonalat.)

Néha megálltam egy kis faölelgetésre is...

A Tolvaj-árkot keleti irányban hagytam el, továbbra is a kék kereszten haladva. Az árokból kivezető meredek járat mellett gondos kezek kötelet hurkoltak a fákra, hogy a láb helyett legalább a túrázó keze találjon egy kis kapaszkodót.
Páfrányokal szegélyezett, kevesebb bakancs taposta úton ballagtam tovább. Hamarosan fenyőerdőbe értem, ahol a fák alsó méterei csupaszon nyúltak az ég felé. Apró virágú harangvirágokat, rég kidőlt, mohával benőtt fatörzseket hagytam magam mögött. Az út szélén előbb két, fiatalon összenőtt, egymást azóta se eresztő bükk, később magányosan álló, széles koronájú tölgy vonta magára a figyelmemet. Szeretem-fa mindkettő...

Újra érintettem a Hét-bükkfát, elértem a kalandparkig, ahonnan - kihagyva a Károly-kilátót - a Dalos-hegy felé fordultam, tovább a kék kereszten. Enyhe ereszkedő után enyhe emelkedőn vitt az út, keresztezve egy újabb mountainbike-pályát, és úgy elbámészkodtam, hogy későn ocsúdtam - az őz, amely kiugrott elém az ösvényre, már el is inalt...
Az Altdörfer-emlékműnél megpróbáltam kilesni az ég felé törő fák között a városra (nem jártam sok sikerrel), aztán leereszkedtem kiindulási pontomhoz, a Lővér Hotelhez. Innen már szinte csukott szemmel is visszataláltam volna a szállásra, de inkább nem próbáltam meg...

 A Ciklámen-tanösvényen

 A Tolvaj-árokban

A Tolvaj-ároktól az Alsólővérekig

(További képeket ide kattintva találsz.)

Kis kör a Ciklámen-tanösvényen

Végre megérkeztem Sopronba, ahol az Alsólővérekben foglaltam szállást. A kiválasztásánál fő szempontom az erdőhöz való közelség volt, hisz elsősorban túrázni szerettem volna itt. Neki is láttam legott...

A déli hőséget a szállás hűvösebb szobájában vészeltem át - úgyis egy óra volt már, mire odakaptattam a buszállomásról -, majd kettő körül nekiindultam, hogy felfedezzem a környéket. Nem szándékoztam messze menni, de nagyon vágytam már az erdőbe (ötórányi buszozás után talán nem is csoda). Legközelebb a Ciklámen tanösvény van a szálláshoz (na jó, elárulom: Panoráma Hotel), így nem is volt kérdés, merre vegyem az irányt.

Az országútra kiérve átvágtam a másik oldalra, és egy - helybéliek által kijárt - ösvényen bekanyarodtam az erdőbe. Néhány tíz méter után már a tanösvényen is találtam magam. Szép, széles út, remekül karbantartott, még padok és szemeteskukák is állnak mellette. A stílusos jelzés jól látható, az általam bejárt szakaszon együtt halad a zöld sáv jelzéssel (megrögzött túrázók kedvéért felemlegetem majd a jelzéseket is). Ezt követve gyalogoltam eleinte hegyoldalban, később kicsit felfelé tartva. 
Annak ellenére, hogy hétköznap délelőtt volt, találkoztam néhány kirándulóval, kutyát sétáltató párral, és később, a kalandpark környékén gyerekekkel is. No és nem felejtettem el közelebbről megszemlélni a lombos erdők - számomra kedvenc - kis növésű lakóit, a virágokat sem. Most virágzik a nebáncsvirág, rengeteg a szőrös és a pelyhes kenderkefű, utamba akadt egy bokor nyúlsaláta is, találtam többféle harangvirágot és a kirándulás végén, a szanatórium kertjébe belesve cikláment is.

Felső sor, balról jobbra: kereklevelű harangvirág, ciklámen, kisvirágú nebáncsvirág, 

pelyhes kenderkefű

Alsó sor, balról jobbra: mezei varfű, piros nyúlsaláta, szőrös kenderkefű, gyöngyvirágszőnyeg

De addig még közelebbről is megnéztem az úttól kissé lejjebb - nem iható - vizét folyató Deák-forrást, elolvastam az út mentén felállított tájékoztató táblákat, megcsodáltam a szeszélyesen kanyargó gyökereket, és végül persze megmásztam a Károly-magaslat mind a 394 méterét, hogy még egy kicsit feljebb kapaszkodva a kilátóból is körülnézhessek.

Károly-kilátó

Előbb azonban - mivel az én ízlésemnek kissé sokan voltak már fenn - körüljártam az épületet, megnézegettem a mellette felállított oszlopokat, melyek a környék neves tudósainak (botanikusoknak, erdészeknek, tanároknak) állítanak emléket, és a közelükbe ültetett örökzöldeket.

Fent pedig - az azért meglepetésként hatott (hiába, nem néztem utána!), hogy a kilátóba csak belépő megfizetése ellenében lehet felmenni - csodás panoráma fogadott. Tudom, a panoráma helyileg nem volt fenn, de onnan látszott. Azért panoráma. Néztem jobbra, néztem balra, előre is, hátra is, mindenhol hegyek voltak, erdők, Sopron és a Fertő-tó. Csak ténferegtem egyik oldalról a másikra és gyönyörködtem. Elláttam a távolban felállított szélkerekekig is, melyekből mindenfelé akadt egy-kettő.

A távolban a Tűztorony

Amint jóllakott a szemem, letekergőztem a lépcsőn, és kis hezitálás után (túl sok a választási lehetőség) a sárga háromszög jelzést választottam hazavezető útnak. Nem mondhatnám, hogy lankás ösvény volt... Főleg azután, hogy levágtam belőle néhány száz métert, és csak úgy, toronyiránt learaszoltam a hegyoldalon, míg újra rá nem értem a Ciklámen tanösvényre. Onnan már sétagalopp volt az út hazáig. 

Nem csalódtam az erdőben, és biztos voltam benne, hogy a következő napok újabb kellemes órákkal kényeztetnek majd - csak sok legyen a zöld, és kevés az ember...

(A fotóalbumért ide kattints!)