Havas soproni hegyek

 A hó mennyisége nem volt igazán számottevő, de mivel nálunk egy grammnyi sincs, az a pár milliméternyi is lelkendezésre adott okot múlt szombaton. Aznap ugyanis a Soproni-hegységben túráztunk, a nyugati végeken - Civitas Fidelissima-túra volt.

Brennbergbányáról indultunk három órányi autózás után, valamivel fél 9 előtt. Gyors regisztráció és egy jobbkanyar után már másztunk is felfelé, jeges, havas úton a Magas-bérc irányába. A hegytetőn ránk tűzött a nap, ezüstös sziporkákkal szórva be a kanyarodó, havas utat. Óvatosan, de tempósan lépkedtünk tovább, és hamarosan ott magasodott előttünk a magas-bérci kilátó.

Az a keskeny páracsík a Fertő-tavat takarja

Felmásztam a tetejére, naná! A reggeli 5 fokban, a hideg, tiszta időben messzire látott a szem. Északkeleten pára takarta a Fertő-tavat, mögötte szélerőművek ligete kavarta lustán a levegőt.
Nyugaton az Alpok egy közeli tömbje magasodott a szürke erdőkkel borított hegyek fölé. Alattam, a havas pihenőhelyen szívecskére lyuggatott asztal várta a fáradt vándort a magassági pont szomszédságában. Szép volt, de hiányzott a fák zöldje, a madarak csicsergése - nem kényeztettek el a dalukkal aznap -, a természet életigenlő derűje, ami tavasztól lombhullásig körülvesz kint. Tíz percnyi nézelődés után vissza is tértem a talajszintre és csatlakoztam a többiekhez.

A határ mellett gyalogoltunk, a Vadászati tanösvény, az egykori kelta út vonalán. Jobbról erdő, balról bozótos, fölöttünk a ragyogó Nap. Körülöttünk más, 2-3 emberes csoportok, némelyik kutyával gazdagítva. Így értünk el az Urak Asztalához, a "sarokba". Még pár lépés, és már osztrák ösvényt taposott volna a lábunk. Helyette megkerestük a kódot - ahogy a többi, ember nélküli ellenőrzőpontnál is -, aztán körbenéztem egy kicsit a pihenőhelyen.
Van ott minden: magyar és német nyelvű tájékoztató, jelképes kapu, tetején szép kereszttel, Mária-kegyhely, asztalok, padok. Ha nem teljesítménytúrán lettem volna és nem vizes minden, bizonyára eltöltöttem volna ott hosszabb időt is, mint amennyi most jutott. De tovább kellett menni, visszakanyarodva Brennberg felé, a Hidegvíz-völgyön át.

Miután egy tisztás mellett elhaladva megsüttettem az arcomat a nappal, és leóvatoskodtam a lejtőn a domb aljába, hosszú aszfaltos szakasz következett. Nemsokára utolértem a többieket, akik nem időztek annyit az Urak Asztalánál, mint én. Egy kis szerelvényigazítás - levettem a mellényt, mert melegem volt - után hol a jeges aszfalt szélén, hol a csúszásmentesre száradt úton tempóztunk tovább. A papírszáraz tölgyleveleket néhol hó lepte, izgalmas kontrasztot alkotva. Jobbról szakadék, balról a domboldal kísérte utunkat. 

Nemsokára elértük a Roth Gyulának ajánlott emlékhelyet, ahonnan leereszkedett az út a Hidegvíz-völgybe. A fák lábánál kedvenc mohám, a csillagos nyújtózott a fény felé, havasan, csillogón.
Az út szélén elhagyatott, félig átépített házat érintettünk - a térkép szerint az egykori határőr őrs épülete volt az. Bekerítve, félbehagyva, jobb sorsra várón emelkedik az erdő szélén.

Végre lekanyarodtunk az aszfaltról, ismét avar zörgött a bakancsunk alatt. Magas fenyők mellett bandukoltunk felfelé, és hamarosan szép, itt-ott jeges tavat vettünk észre jobbkéz felől: a Fehér-úti tó vonzott magához helybeli kirándulókat is, sokan szellőztették tüdejüket a partján, a közeli sétautakon. 
Innen már nem volt messze Görbehalom, mely falun reggel átutaztunk túránk célja felé tartva. A főtéren két csille áll, emlékeztetvén szebb napokra, amikor a környéken még bányászok népes csapata élt és dolgozott. 

A falu szélén lévő Dr. Fehér Dániel-forrásnál volt a következő ellenőrzőpont, ahonnan egy kis hegymenettel fordultunk be a cél irányába délnek, Brennbergbánya felé. 
Ezt a hegytetőn mindjárt meg is ünnepeltem egy jó kis elcsúszással - nehogy sértetlenül és tiszta gatyával menjek haza - csúszott a sár, na... (Szerencsére csak a csuklóm bánta, de egy kis borogatás-kenegetés helyre is hozta...)

Célfalunk szélén érdekes jelenségre lettem figyelmes: a patak vizét sárgára színezte a vas (?), a patak alján kis párnácskák tenyésztek. Igen érdekes látvány volt, muszáj volt megörökíteni.
A temető mellett vezetett az út a kocsmatemplomhoz. Árgus szemekkel kerestük Szálasi bunkerét, de  hiába néztünk erősen, úgy elmentünk mellette, mint a sicc! Talán jobban kellene jelölni...

A főútra kiérve jólesett volna egy határozott szalagjelzés, hogy jobbra avagy balra kell továbbmennünk. Aki nem ismerős a faluban, annak egyáltalán nem egyértelmű, hogy merre keresse a célt. Szerencsére legalább GPS-ünk volt, az mutatta az utat, mint Jancsi és Juliskának a kenyérmorzsa..

A kocsmatemplomban népesebb csoport várt előttünk a sorára, úgyhogy lemálháztuk magunkat az egyik szabad asztal mellett, aztán mi is beálltunk a sorba a jól megérdemelt emléklapért és jelvényért. Hamarosan két társunk is megérkezett, és az adminisztráció, díjak átvétele és evés-ivás után visszaültünk a kocsiba, hogy majdnem annyi ideig autózzunk haza, ameddig a túra tartott. 
Sajna, a hegyek-völgyek megint megtréfálták az útvonal-rögzítőmet, egy szakasz hiányzik belőle. Sebaj, visszamegyek még oda, zöld időben, virágnyíláskor, majd lejárom újra!

Megtett táv: 18,3 km, szint: 419 m
Teljesítési idő: 4,5 óra
Szervező: Területi Honvédelmi Klub

(A fotóalbumot itt találod.)

Kinizsi 525

Mielőtt bárki a szívéhez kapna - az 525 nem kilométert jelöl, hanem évfordulót: 525 éve távozott az élők sorából a középkor egyik nagy harcosa, Kinizsi Pál. A túrát az ő emlékére szervezték, miatta indultunk útnak hajnalok hajnalán, múlt hétvégén.

A nagyvázsonyi kocsmából - Kinizsi Söröző - regisztrálás és szerelvényigazítás után indultunk neki a félmaraton távnak, fázós kézzel és kissé rozsdás lábbal (hosszú volt az út). Borult ég, csípős idő, várhatóan hűvös nappal várt ránk. Meg a vár.

A Kinizsi-vár kapuja

Amit kapásból rossz irányból kerültünk meg a kék sáv jelzésen, így rögtön egy kis plusz távval indítottuk a túrát. Aztán észbe kaptunk és visszagyalogoltunk a várhoz, hogy végre jó irányba állítsuk magunkat. Oda már magányosan értem - galádul lehagytam a többieket és előre loholtam. Bevallom, szerettem volna egyedül menni. Ébresztett bennem némi emléket ez a túraútvonal...

A pálos kolostor romjaihoz érve egy kis mókus szaladt ki elém az ösvényre. Várakozón megállt egy fenyő lábánál, mintha várt volna valamire. Sajna, mire előkotortam a gépemet a zsebemből, már a fa koronájában mászott felfelé.

A pálos kolostor maradványai

A kolostor romjai most is ugyanolyan impozáns látványt nyújtottak, mint anno, amikor arra kéktúráztunk Lackóval. Csak a környezete "épült ki": pihenőhelyek előtte, mellette, új tájékoztatótábla, amin mellesleg a felírandó kódot is megtaláltam.

Szálegyenes fák között vitt tovább az ösvény nyugatnak, a Szent Mihály-dombon át, aztán lefelé, fagyönggyel lepett magányos tölgyek között. A Szent Ilona kápolnához rövid leágazás vezetett, ahonnan a patakot követve, egyre sárosabb úton mentem tovább. A tálodi rom felé haladva, mielőtt kiértem volna a rétre, kissé elbizonytalanodtam - elfogytak a jelzések, a fát pedig, amely magán viselte a következőt, magas bozót takarta.

A kolostorhoz egy másik magányos túrázóval együtt értem, egymást kerülgetve igyekeztünk előnyös fotókat készíteni a Kinizsi-forrásról és a bekerített, omladozó tálodi romról. Amikor tavasszal erre túráztunk, a sárga szalagnak még nyoma sem volt.

Kinizsi-forrás

Szép, de nem túl izgalmas szakasz következett, egészen a csicsói erdészházig a kéktúra útvonalán haladva. Egy rettentő hangos varjú riogatott a közelben embert, állatot, mintha csak engem követett volna. Az erdészház felé galoppozva pedig egy rókát vettem észre mellettem az erdőben, aki merészen elém kanyarodott az útra, alig húsz méteres távolságban, és kényelmesen átkocogott a másik oldalra, a bokrok közé. Persze, a fényképezőm megint későn szabadult ki a zsebemből, és ezután már hiába dajkáltam a kezemben, se mókus, se róka nem volt több sehol.

Az erdészház melletti kis pihenőhelyen népesebb társaság vette birtokba a bélyegzőt, aztán én is rányomtam a jelzést a papíromra. Az út délnek fordult, a nap kisütött, én pedig hol le-, hol felhúztam a dzsekim cipzárját, ahogy kicsit fel, majd kicsit lefelé kaptattam a dombokon.

A piroson

A következő irányváltásra a kék és a piros sáv találkozásánál, keletnek fordulás formájában került sor. Gyors kódfelírás után legurultam Mencshely felé, ahová egy kis erdő után mezőkön, réteken át vitt az út. Az egyiken kecskenyájjal találkoztam, a másikat mintha vaddisznóhordák túrtak volna fel, gombát keresve. Észak felé szép kilátás nyílt a környező hegyekre.

Feltúrva

Mencshelyre az aszfalt útra kanyarodással értem be. Múltból maradt, alacsony házak, vadszőlővel befuttatott kerítések, a központban kultúrotthon - mintha visszaugrottam volna az "átkosba"...
A buszmegállóban felírtam a következő kódot, kiráztam a bakancsomból a kavicsokat, és nekivágtam az utolsó szakasznak - aszfalton Nagyvázsonyig. Nem mondanám, hogy nagyon élveztem, és alig vártam, hogy újra a vázsonyi várhoz érjek.

 Mencshely, Kultúrotthon

Merthogy célba érés előtt várt még egy kör a faluban: fel a Szent István-templomhoz, el északnak az országúton, és vissza a várhoz a falu túlsó végéről. A templomba nem lehetett bemenni,  épp felújítják. Így - ahelyett, hogy a többiek "példáját" követve simán visszafordultam volna a központ felé, továbbmentem a túra útvonalán. Az egykori Zichy-kastély fölött magasan sütött a nap, nehéz volt jó fotót készíteni róla, csak féloldalról sikerült. A Kinizsi-várnál rányomtam a kéktúra bélyegzőjét a rajtlapra, és hamarosan már a cukrászdában álltam sorba, hogy átvegyem az emléklapot és a jelvényt, majd elfogyasszam jól megérdemelt sütimet és kapucsínómat.
Bevallom, a nevezési díj nagysága és a szolgáltatások között tapasztaltam némi aránytalanságot - az út végi kuponon kívül (amit a cukrászdában lehetett "leenni") semmit sem kapott a túrázó. Szerencse, hogy nem volt nyári hőség, nem hiányzott útközben a víz (meg forrás is volt), de legalább egy almát megérdemeltünk volna valahol.

Utólag vettem észre, hogy az útvonalrögzítés megint idő előtt leállt, kb. egy kilométer hiányzik a végéről. Lehet, hogy le kell cserélnem az eddig jó kis BikeComputert...

Az a bizonyos lemaradt kilométer...

Mindent összevetve, kellemes útvonal volt, szép tájon, látnivalókkal, jó időben. Megjegyzem, Kinizsi helyében én is szívesen építettem volna oda várat...

Megtett táv (eltévedéssel együtt): 25 km, szint: 330 m
Teljesíts idő: 5 óra 5 perc

(Fotóalbum a szokott helyen.)

30 év

A napokban jutott eszembe, hogy idén ősszel van harminc éve, hogy teljesítménytúrázom. 30 év! De öregnek érzem magam most... (Tekintsünk el attól a szövegtől, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Az évek, bizony, múlnak.)

Emlékszem az elsőre, 1989 októberében. Rögtön egy ötvenessel kezdtem, szűkebb hazámban, a Zselicben. Az első Zselic 50 (azóta Zselic IVV) teljesítménytúrámmal. Jóformán azt se tudtam, az micsoda, csak annyit szűrtem le az infókból, hogy sokat kell menni hegyen-völgyön át. Azt meg szerettem már akkor is. A menést és a hegyeket-völgyeket is.

Erivel mentünk, aki épp ásványtan vizsgára készült - ha jól rémlik -, és gyaloglás közben nekem mondta fel az anyagot. Na, abból semmire sem emlékszem. Annyit tudtunk, hogy van 12 óránk a távra, és reméltük, hogy elég lesz. És kitartottunk mi is, a zseblámpánk is, merthogy októberi túrán, ekkora távnál már van rá esély, hogy sötétben ér célba az ember. Így is történt. Beértünk, időben.

Sokfelé túráztam azóta, csak az Alföld maradt ki. Arra valahogy nem bírtam rávenni magam. A két leglaposabb táj, amint túráztam, a Mezőföld és az idén tavaszi Csepel-sziget volt (erről nem is írtam, ahogy néhány más idei túráról se. Lusta dög vagyok...). Jobban szeretem a hegyeket, na!

Remélem, vár még rám néhány túrás év, begyűjtök egy újabb zsák emléket és jelvényt. Főleg emléket. Akármilyet. Jólesik arra gondolni, hogy az életemet élmények gyűjtésével töltöm.

Szászvár 2.0

Tavaly jártam először ezen a túrán. Hűvösebb volt, borongós idő. Akkor Erivel gyalogoltuk végig, most Gizi volt a társam mind a 27 kilométeren.

Az útvonal ugyanaz volt: Szászvárról indultunk, a falu szélén délnek fordultunk a zöld kereszt jelzésen. A tavalyi felhős idővel ellentétben most már reggel hét ágra sütött a nap, az első néhány kilométer után lekerült rólam a dzseki. Hamarosan a mellénytől is megszabadultam, és élveztem, hogy a nap melengeti a karomat.

Az útnak ezen a szakaszán elkövettünk egy nagy-nagy hibát: mások után mentünk. A régről ismerős tanárember bevezette a csapatát a patakmederbe, mondván, úgyis oda tér vissza a jelzés, minek felmászni a domboldalba? Mi ketten pedig, figyelmetlen beszélgetők, akik nem kanyarodtunk időben a jelzéssel együtt, követtük őket. Szinte a szalagozás kezdetéig a Csepegő-árok csúszós kövekkel, avarral teli medrében botladoztunk előre.

Patakmederben

A szalagozással jelzett aszfaltos szakasz után - amelyen idén is alig vártam, hogy átérjek - hamarosan a Vörösfenyő kulcsosháznál bukkantunk ki az erdőből. Terülj-terülj, asztalkámmal fogadtak itt minden túrázót, nem is hagytam ki a zsírosdeszkát hagymával. Épp csak szusszanásnyi (evésnyi) szünetet tartottunk, és már kanyarodtunk is rá (pontosabban mentünk egyenesen tovább) a délnek vivő útra.

Csak mentünk, mentünk, élveztük a gyönyörű időt, a fák lombja között játszó napfényt, a naptár és az erdő képe közötti ellentétet: alig akadt olyan szakasz, ahol a színes lombú fák voltak többségben, a sok-sok fa még zölden világító koronát viselt. Inkább csak az erdő szélén, rétek mentén tűnt fel egy-egy juhar a maga sárga leveleivel vagy valami vörös bokor.

Az út szélén szomorú újdonságot fedeztem fel: emlékoszlop hirdette, hogy ott igen fiatalon meghalt valaki...

Élt 22 évet...

A Máré-várnál népes társaság sütögetett valamit a tűzrakóhelyen. Éppen csak megkerültem a várat, fel nem mentem a kapuhoz, annyi időnk most sem volt. Úgy tűnt, nyitva van, egy biciklivel érkező család mászott fel éppen a lépcsőkön.
Kicsit tartósítottuk magunkat a füstben, ahogy elhaladtunk a csoport mellett, és továbbra is a jelzést és a bányász emlékutat követve lecsorogtunk a Csurgóhoz. (Na jó, csorogtunk felfelé is, ha azt csorgásnak lehet nevezni...)

Nem a Vörös Rébék kelt át a keskeny pallón...

Ettetek már birslekváros kenyeret? Én igen. A Csurgónál. A kis asztalon azzal is vártak minket a pontőrök, a háttérben szolidan égett a tűz, mindenféle kóbor kirándulók zavarták meg a pecsételés nemes mozzanatát, én pedig a zsíros helyett a birslekváros kenyeret választottam ezúttal (úgyis dél közeledett már). Meg kell hagyni, nagyon finom volt!

Hidasi-völgy

Szerencsére völgyben folytatódott az út, szerintem a legszebb szakasz következett: a Hidasi-völgy. Kitágult a tér, főleg, ha kikukucskáltunk a fák között jobbra, a patak felé. Később, amikor közvetlenül a patak mellett vitt az út, elgyönyörködtünk - csak úgy, futtában - a ráhullott avar alól előcsillanó vízben -egy szakaszon olyan volt a patakmeder, mint egy mini Szalacska-völgy...

Tempó, tempó!

A Cigány-hegyre nem kettesben baktattunk fel - mások is kihasználták a szép időt, népes csapat tartott a csúcs felé. A kilátót idén nem másztam meg, amúgy is elég sokan igyekeztek feléje, valahogy nem volt kedvem a tömeghez.

A Mézes-réten összegyűlt a nép: itt csatlakoztak a mi útvonalunkhoz a rövid táv versenyzői is. Kicsik és nagyok vártam a sorukra, üldögéltek a napon vagy rágcsálták az ott kapott almát. Mi csak ittunk, pecsételtünk, és nekivágtunk az utolsó, kényelmes szakasznak Szászvárig.

Mielőtt beértünk volna a célba, beugrottunk a cukrászdába fagyizni. Valahogy vissza kellett pótolni a hegymászásban leolvadt kalóriákat és be kellett szereznem az itthoniaknak a szokásos "túrasütit" is...

Nem lehetett okunk panaszra, mondhatni, ideális körülmények között túráztuk végig a Kelet-Mecseket. A szervezők nem adták alább tavalyhoz képest, elkényeztettek a sok ínyencséggel, és az emléklap meg a kitűző még szebb is, mint a tavalyi volt (szerintem). Aki teheti, járja végig egyszer ezt az útvonalat, nem fogja megbánni, még ha nem tartozik is a legkönnyebbek közé.

Táv: 26,8 km, szint: 888 m
Teljesítési idő: 6 óra 34 perc
Útvonal: Szászvár, Vadrózsa Étterem - Csöpögő-árok - Nyárád - Vörösfenyő kulcsosház - Máré-vár - Csurgó - Hidasi-völgy - Cigány-hegy - Mézes-rét - Kantár-hegy - Szászvár, Vadrózsa Étterem

(Fotóalbum itt)

Vasárnap délelőtt a Zselicben

Terecsenyből indult vasárnap a Papi Pipa teljesítménytúra. Jobb ötletem nem lévén - és hogy délután még legyen időm itthon ezt-azt csinálni -, a rövidebb táv mellett döntöttem. Annál is inkább, mert gyaloglótársam, E. is a 15 kilométerre szavazott.
A korai (félnyolcas) rajtolás nedves fűvel és frissnek álcázott, hűvös levegővel járt. A nap még nem emelkedett magasra, mikor lekanyarodtunk az Aligvár-forrás felé, az első ellenőrzőponthoz. Nem is kellett odáig mennünk, a két jó kedélyű pontőr Balogh István 2013-ban felavatott emlékkövénél várta a túrázókat. Néhány pecsét, néhány mondat, és már mentünk is tovább.

Aligvár után, fiatal fák között

A piros négyzetre térve fiatal erdőn vágtunk át, fel a dombra, melynek tetejéről remek kilátás nyílt a Terecsenyt övező dombokra. Főleg, miután felkapaszkodtunk a létrára, hogy átjussunk a kerítésen. Ezt a mutatványt hamarosan megismételtük, hogy kijussunk a bekerített területről.

Sasrétre a műúton gyalogolva értünk be. Szemből sütött a nap, párás fénybe vonva az útmenti rétet. Megelőzött néhány autó, mire az ellenőrzőponthoz értünk. Pecsételés, az energiaforrás (Sport szelet) átvétele, szerelvényigazítás, és folytattuk az utat.

Sasrét felé

Ami hamarosan lekanyarodott délnek, a Lukafapusztai-patak mentén. Kellemesen melegített a nap, ahogy előre haladtunk a völgyben, távol, egy felhő előtt ölyvek csapata körözött. Megálltunk, hogy megnézzünk egy rejtélyes kis tavacskát, mely a kerítés túlsó oldalán foglalt helyet a szántás szélében.

A következő ellenőrzőpontnál bekanyarodtunk a Jámborka-forráshoz, amit utoljára a sötét éjszakában láttam - volna, ha nem lett volna sötét éjszaka... Most legalább nem csak a csobogását hallottam.
A néhány perces megállás után felfelé kapaszkodtunk a sűrű bokrokkal benőtt földúton. A dombtetőn álló magaslesről remek kilátás nyílt a Zselicre, és a fotók is jók lettek volna róla, ha nem csupa por a lencsém...

Zselic, délkeletnek

A következő megálló és ellenőrzőpont Almamelléken várt ránk. A múzeum előtt nem csak a magányos pontőrt találtuk ott, hanem egy gyerekcsapatot is. Hiába, a szép idő az ifjúságot is kicsalogatta a gyerekszobák kényelméből (meg a szülők, tanárok)!

Néhány száz méter erejéig visszakanyarodtunk a műúton, hogy aztán az egykori Kaposvár-Szigetvár vasútvonal (élt 76 évet) nyomvonalán bandukoljunk egészen vissza, Terecsenyig. Jobbról, a domb aljában néha megmutatta magát valamelyik tó, előbb a Korcsányi-, aztán a Terecsenyi-réten. A legszebb szakasz, persze, az erdőben, fölénk boruló fák között haladó volt. A tavalyi avarba már idei sárga levelek keveredtek, az út mellett találtunk néhány gombát is. Pár pillanat erejéig eltűnődtünk azon, vajon miért kötöztek meg egy fát, ami kétfelé nőtt...

Őzlábgomba

Hamarosan elértük az egykori vasúti megálló, ma pihenőház épületét. Az útszéli hibiszkuszon népes bodobácscsapat napozott, mi pedig lekanyarodtunk a műútra, mely Terecsenybe vezetett. Még egy megtorpanás - az egyik ház mögötti melléképület eresze alatt lángpiros paprikafüzérek függtek, mellette fekete cica élvezte a vasárnap délelőtti napsütést.
Aztán már ott is voltunk a céllá előlépett rajtban, a Zrínyi kulcsosháznál, ahol a kézfogás és jelvény mellé zsíroskenyér és üdítő járt. Mindegyik jólesett.

A szervezők igazán kitettek magukért, a (mai viszonyok között) szolid nevezési díj fejében minden ellenőrzőponton elláttak minket valamivel (csoki, alma, nápolyi szerepelt a listán), és mosolyban sem volt hiány. Igazán kellemes túra volt, egy őszi vasárnap délelőttre épp elég.

Fotóalbum itt.

Táv (ahogy mértem): 14,26 km, szint: 269 m
Teljesítési idő: 3 óra 26 perc

Rendező: Dél-Zselic Természetbarát Klub

Észak-somogyi bóklászás

Miután a múlt hónapban ezzel a rövid kis éjszakai túrával visszaültem a lóra, eljött az ideje, hogy hosszabb gyaloglásra is vállalkozzak. Persze, nem rögtön a Mecsek vagy a Bakony magasabb csúcsait, meredek kaptatóit céloztam meg, hanem csak itt, a közelben, egy általam még nem próbált teljesítménytúrára neveztem be a többiekkel együtt - a Cinegére. Gondoltam, elég lesz nekem az a 25 kilométerecske egy langyos, őszi szombatra.

Mit mondjak, minden volt, csak nem langyos. Túlöltöztem. Kiizzadtam. Égetett a nap. Nem volt nálam kalap (megint).

A szikár tények: Siófokról indultunk. Nem volt tömeg, gyorsan túlestünk a regisztráción, és némi technikai szünet és szerelvényigazítás után nekivágtunk a távnak. Bevallom, miután kikeveredtünk a városból, udvariatlan módon ismét hátrahagytam a csapatot... (Azt hiszem, már megszokták.)

És megkezdődött vándorlásom a szántóföldek között, erdők lombja alatt. De főleg szántóföldek között. Sok-sok szántóföld mellett. Túlzottan is sok mellett.
Törekiig végiggyalogoltam egy almáskert szélén, egy hosszú völgyön, láttam legelésző lovakat és egykedvű kecskéket, mire végre, az országútról letérve erdőbe jutottam. Keskeny tanösvény vezetett a tavakhoz, a madármegfigyelőhöz, amire nem másztam fel.

Madármegfigyelő torony

Vetettem egy pillantást a fölöttem keringő drónnak látszó tárgyra - hogy honnan jött és mit keresett arra, fogalmam sincs -, aztán megálltam néhány pillanatra a tó partján. Szép volt, na.

Töreki-tó (az egyik)

Aztán mentem tovább, lucernás mellett, diófaültetvény árnyékában, kukoricatábla és bozótos között. Körülöttem lepkék szálldostak, madarak csipogtak a bokrok között, és néha egy-egy elsurranó gyík vagy mi zörgött a száraz fűben. Tiszta idill. De hol van már egy kis erdő??

Az endrédi tavak felé haladva néha visszanéztem: igencsak jól mutatott a Balaton a dombtetőről. Jobbra, Siófok felé annyi vitorlás úszkált rajta, mint égen a csillag. (Vitorlásverseny volt.) 

A dombon át húzódik a Csipkebogyó tanösvény, de meg kell mondanom, ebből a szép, piros termésből alig láttam valamennyit, annál inkább galagonyát. Meg mindenféle virágokat elszórva: katángot, ördögszemet, imolát. (A lefotózásukat mellőztem, van már róluk elég képem.)

Északra a Balaton a sok hajóval

A tanösvényen rég látott sporttárssal találkoztam. Rózsika kicsit korábban indult, mint mi, ezért nem találkoztunk a rajtnál. Elkísértem hát most pár kilométeren, a Petendi-domb mellett, az Öreg-hegy oldalában. Együtt néztünk szét Endréd fölött, a dombtetőn, fedeztük fel, hol is van az a tó, amit a térkép szerint már érinteni kellett volna. A dombok fölött sikerült elkapnom egy szürkegémet, amint elrepült a Balaton felé (persze csak fotózva). Aztán a falu előtti emelkedőnél túratársam lassított kicsit, én meg nem.

Balatonendréden igen vicces népek laknak, akármerre mentem, mindenhol bábukból rakott életképek fogadtak: hol egy biciklijével árokba borult jóember az asszonyság lábainál, hol a villanyoszlopnak ütközött boszorkány, máshol meg csak "simán" az út szélén üldögélő párok. És bár az itinert túlzottan részletezőnek találtam - elég lett volna egy jobb térkép, jelölve a jelzés fajtáját és a szalagozások helyét -, ott, a faluban jól jött, hogy kiírták, melyik utcán merre kell fordulni.

A közösségi ház melletti ellenőrzőpontnál jólesett a szóda, és a házból kihallatszó pingpongszó kíséretében már mentem is tovább. A templom után a szalagok jelezték, merre van a horhó, amin át kijutok a faluból. Igazán szép kis horhó volt, magas parttal, árnyas fákkal. 

A horhó vége Endréd után

A másik végén felérve, ismét szántóföldek mellett találtam magam. Balról néhány szőlőskertben zümmögtek dolgos méhek módjára a gazdák, jobbról csak a puszta dombtető égett a napon. Hamarosan már a tájat átszelő M7-es nyomvonalát is láttam, és elértem a hidat, melynek másik végén végre megint erdőbe kanyarodhattam.

Ott, messze, az az M7-es

Szelíd hársak alatt vezetett az út, de olyan száraz volt a föld, hogy egy fia gomba nem sok, annyit se láttam. (Ha nem is eszem, nézegetni azért szeretem őket.) A Vaskeresztnél - melyet az ezeréves honalapítás emlékére állítottak a zamárdiak és a tihanyi apátság - néhány perces pihenőt tartottam, miután megkaptam a soron következő pecsétet a papíromra és a túrajelentésre. Innen néhány métert visszafelé kellett menni, hogy rákanyarodhassak a zöld kereszt jelzésre, melyen a Csikászói-erdőt, majd a Csikászó-dűlőt értem el. A dűlő elején, egy vadász emlékére állított kőhöz közel várt a következő ellenőrzőpont, ahol nem töltöttem sok időt.

Bezzeg utána, a dombon fel, majd megkerülve az egész domboldalt, az erdőszélen, szántóföld mellett! Azt hittem, sose lesz vége a poros, napnak kitett szakasznak, ami leginkább csak a táv növelésére volt jó - egy huszárvágással át lehetett volna vágni az egészen a nagy kanyar helyett... De legalább a látvány kárpótolt, először csak a Badacsonyt láttam, aztán egy kanyar után a szemközti Tihanyi-félszigetet is apátságostul. 

Innen már igazán nem volt messze a zamárdi kilátó, ahová - letérve a "Római útról" - fel is másztam, és újfent(ről) végighordoztam tekintetemet a panorámán (meg a fényképezőgépet is). Az enyhe pára, mely homályba vonta a Badacsonyt és Fonyódot, megkímélte a szemközti tájakat. 

A Tihanyi-félsziget a zamárdi kilátóból

Az utolsó pár kilométert enyhén szenvedve tudtam le (mikor érek már oda?), valahogy nem hiányzott még egy kemény burkolat a talpamnak. Volt már korábban is köves út, a célba pedig egy véget érni nem akaró, hosszú utcán át jutottam el.

De végre felbukkant előttem a templom, mellette a könyvtár, mögötte az iskola, és már meg is érkeztem. Kézrázás, emléklap és jelvény átvétele után elrágcsáltam egy frissítően hagymás zsíroskenyeret, beszélgettem a felbukkant ismerősökkel, és jó másfél óra múlva megérkeztek a többiek is. 

Persze, nem hagytuk ki a levezető kávézást-sörözést, bár kicsit elszontyolodtunk, látva, hogy a szezon véget értével egy fia cukrászda nem sok, annyi se volt nyitva a parton. 

A lábamnak-tüdőmnek jót tett ez a túra, a lelkemnek hiányzott még egy kis erdő, a fejemnek meg mindegy volt, fájt egy kicsit. No de kit érdekelt, amikor a vártál szebb időben, szép tájon tölthettem a napot.

Táv: 25,54 km, szint: 455 m

Teljesítési idő: 5 óra 12 perc

(Fotóalbumért ide kattints!)

Malackergetve

Hej, az éjszakai túrák romantikája! A ragyogó csillagok, a tücsökciripelés, a bukdácsolás az ösvényeken, a holdfény! A szúnyogok, a jó helyen vagyunk-e fölötti töprenkedés, mert rég láttunk jelzést (amikor még láttunk). Éjszaka túrázni jó. Kell. Főleg, ha csak egy kellemes esti sétára vágyik az ember, felépülőben, erőpróbaképpen.
A múlt szombati 12 kilométer pedig éppen megfelelő volt esti sétának. Még ha teljesítménytúra volt is. Nem rohantunk. Izzadtunk. Olyan fülledt, párás levegő telítette el a Zselic völgyeit és dombjait, hogy vágni lehetett volna.

Patcáról indultunk, a Betyár Maraton Malackergető fedőnevű, kellemes kis távját választottuk. Amikor elindultunk - este nyolckor -, még éppen csak szürküllött vagy hogy is kell ezt mondani. A falu fölött, a Nozsi-hegyen még készült egy aránylag jó kép a csoportról, aztán a sűrűsödő sötétben már legfeljebb hőképet csinálhattunk volna. 

Az emelkedő után, az erdőszéli rét fölött ott lógott a majdnem kitelt Hold, mint jóllakott óvodás. A fák fölött halvány visszfénye látszott a lebukó Napnak, mi pedig a kétféle fény között elkanyarodtunk délnek, majd délnyugatnak. Előttünk, kissé balra, a dombok fölött látszott a kadarkúti átjátszótorony, ismerős fények, az otthon üzenete...

Jobbról erdő, balról szántó, és valahogy minden ismeretlennek látszott, pedig nem először jártam ezen az útvonalon. De hát, sötétben még az ismerős tájak is rejtélyesebbnek látszanak. 

Kis izgalmat okozott, amikor a mélyedés alján csordogáló patakon kellett átkelni - csúszott a partja, csúszott a két farönk, ami híd gyanánt nyúlott át fölötte. De mindannyian szerencsésen átértünk, és vadregényes, szűk ösvényen - ami itt-ott eltűnni látszott - gyalogoltunk tovább a görgényi vadászházig, ahol lyukasztós ellenőrzőpontot találtunk. 

Hízik a Hold 

A műutat elérve lekapcsoltam a zseblámpát. Pont elég volt a holdfény, az egyenes úton eltévedni se lehetett, és a járást se nehezítette pocsolya és gödör. Az előttem haladók lámpáinak fénye megvilágította a körülöttünk magasodó fákat, misztikus alagutat varázsolva körénk. Csak a szentjánosbogarak hiányoztak, de sajna, az ő "szezonjuk" már lejárt.
Mellettünk az aljnövényzetben motoszkált valami néha, talán rágcsálók, felriadt madarak. (Vad)malac nem látszott sehol, talán jobb is volt. 

A Feneketlen-kútnál a pára fokozódni látszott, de hát mit is vár az ember egy tavacska mellett, éjjeli 26 fokban? Míg pecsételtünk, tartottunk egy kis technikai szünetet, ki-ki elrágcsálta a pontőröktől kapott barackot vagy a saját ropogtatnivalóját - ha hozott magával -, leizzadtunk. 

Mindenki mozgásban

No de innen már szép, egyenes utunk volt vissza, Patcáig, szinte sztráda. Fel a dombra, széles földúton, ki az erdőszélre, a csillagok alá. Ott megálltunk egy kicsit - na jó, előtte is tartottunk lihegésszünetet - Erával, nyakunkat kitekerve bámultuk a csillagokat, hátha elkapunk egy lehullót. (Erre másnap estig kellett várnom.)

Az erdőben bagoly nyivákolt - tippünk szerint macskabagoly lehetett -, a horhón, Szilvás felé terepjárók zaklatták fel a kedélyünket. Aztán már el is értük újra az útvonal első szakaszát, rácsatlakoztunk a sárga jelzésre, és szépen lecsorogtunk Patcára, a Katica Tanyára. 

Kellemes három óra volt, jólesett, és még a kutyus - alkalmi túratársunk - is remekül bírta a távot. 
A szép zselici tájat meg majd megcsodáljuk nappal...

Táv: 12 km, szint: 180 m
Teljesítési idő: 3 óra (jól van, na, éjjel volt meg nem is a teljesítmény volt a fontos)

Szervezők: Zöldpont Életmódklub, Katica Tanya

Szárnyas dalnokok nyomában

Van, amikor nem túrázás céljából járom a természetet meg az ő lágy ölét. Ilyen alkalom volt a tizedikei, Madarak és Fák Napján tartott fülemüle séta is. Nem fülemüléken sétáltunk keresztül, persze, hanem azzal a céllal látogattunk el a Deseda mellett létesített arborétumba, hogy ennek a kis madárkának az énekét meghallgassuk.

A félszigetre vezető hídnál találkoztunk a csöpörgő esőtől meg nem riadó kíváncsiakkal. Míg az utolsó érkezők is befutottak, jól megnéztük a tó felszínén úszkáló, nem épp szép látványt nyújtó elhalálozott busákat. Az egyikből egy élelmes dolmányos varjú vacsorázott épp, amikor a híd felé tartottunk. A hídon récék pihentek, először csak egy tojó, később a gácsér is megérkezett. Nem zavartatták magukat, amíg biztos távolból figyeltük csak őket, de amikor nekiindultunk, hogy beérjünk az arborétumba, inkább vízre szálltak, mint két méltóságteljes hajó.
No de addig még elröppent a közelben ez-az, és meghallgattuk Ildikó köszöntőjét.

A félszigetet kényelmes tempóban, meg-megállva - a hol eleredő, hol elálló esőben - jártuk körbe. Mindjárt a "bejáratnál", a közeli fákon megbújva énekelt egy fiatal fülemüle. Olyan sokan dalolásztak körülötte, hogy gyakorlatlan fülünknek némi nehézséget okozott kihallani az énekét a nádi rigóé, a poszátáké és a többieké közül, akiket már meg se tudtam jegyezni. A madarakat nem zavarta az időjárás, mindent beleadtak, hogy változatos koncerttel szolgáljanak nekünk.

Rododendronbokor

A játszótérhez közeledve egy őz, később egy nyúl tűnt fel a fák között és szaladt át a réten. A rododendronok elnyílóban szórták felénk színüket az egyik tájékoztatótábla körül. Messzebb, a kis fenyves alatt feketenadálytő bólogatott, a rét szélén pedig ázsiai bangita nagyra nőtt bokra strázsált.
Nem várt ajándékot is kaptunk a természettől - mindezeken felül: szivárvány nyújtózkodott a fák fölött, közepén felfénylett, mielőtt elenyészett volna. Merthogy a nap is kisütött egy kis időre, mielőtt leereszkedett volna a dombok mögé.

Az arborétum kerítését a másik oldalról repceföld határolja, intenzív illatából kaptunk egy kis ízelítőt, amint elsétáltunk mellette. Innen leértünk a félsziget nyugati oldalára, ahol a csónakok pihentek a víz szélén. Messzebb, a nyílt vízen sárga vízitök burjánzott el. A nap aranysárgára festette a felhőket, aztán szép lassan eltűnt a fák mögött.

Csónakok, vízitökök, felhőtükör

De mi akkor már visszafelé sétáltunk az aranyvesszősövény mellett, erőteljesen kémlelve balra, amerre valahol fehér madársisak szárai emelkedtek a fák alján. Végre meg is találtuk őket - Ildinek hála, amiért felfedezte a kis telepet -, és a sűrűsödő homályban közelebbről is megcsodáltuk a hazai orchideák e kedves példányait.

Épp vacsorázott

Innen már nem volt messze a híd. A fülemüle újra dalolt, bár nem sokáig - talán megriasztotta kis csapatunk. Kárpótoltak helyette a többiek, akiknek hangját még hallhattuk egy kicsit.
A hídról izgalmas látványt nyújtott az éjszakába boruló tó, a vízparti fák sötét tömbje. Vetettünk még egy-két búcsúpillantást a környékre, aztán elköszöntünk egymástól, a Desedától, és visszatértünk a zajos városba.

Még énekelnek kis ideig a fülemülék, aki nyitott füllel jár, és szerencsés, meg is hallgathatja őket. Meg a többieket is. Érdemes!

(A szervezését köszönet a Magyar Madártani Egyesület kaposvári csoportjának és főleg Ildinek!)

(További képek itt.)

A hiányzó szakasz

Abból a bizonyos Zselic Turistája mozgalomból, amit tavaly hirdettek meg, már csak egy szakasz hiányzott nekem: a Kaposgyarmattól Szentbalázsra (vagy fordított irányba) tartó. Nem voltam rest, meghirdettem az egyesületünk tagjai között, és hívtam másokat is, aztán pénteken buszra szálltunk Kaposgyarmat felé. (Megjegyzem, a Volán ünnepnapi bevételét megdobtuk - ha mi nem szállunk fel, egyetlen utas zötykölődött volna a reggeli járaton.)

A múlt heti csöpörgős esős idő után felüdülést jelentett a ragyogó napsütés, az erdők-mezők üde zöldje. Madárdal és tavaszillat, amerre a szem és az orr ellátott. Nem is tétováztunk sokat, megörökítettük magunkat a falut bemutató táblánál - kell a bizonyíték, hogy ott jártunk, ugyebár -, aztán nekivágtunk a dombnak a takaros farm mellett elhaladva.

Az első izgalom a falu fölötti réten ért minket: egyszer csak előszökellt az erdőből egy fiatal őz (szarvas?), és látványunktól némileg megzavarodva tett egy kanyart a fűben, mielőtt, kellő távolságban kis csoportunktól, beszaladt volna mögöttünk a másik erdőszélbe. Csak álltunk és bámultuk, legalább annyira meglepődve, mint ő. 

A rét túlsó felén elágazáshoz értünk. "Fapados" tábla nyilazott jobbra is meg balra is: ha erre megyünk, Gálosfára érünk, ha arra, akkor meg Kaposgyarmatra. Mi az "erre" opciót választottuk, bár Gálosfáig nem szándékoztunk elgyalogolni. 

Ahogy mentünk előre, egyre erőteljesebben éreztük a milliónyi medvehagyma átható illatát. Miközben azt kutattuk, hol is kell lekanyarodni az útról a mésztufa-hasadék felé, felfedeztünk néhány tő éppen nyíló szamócát is. Jó napja lesz annak, aki az érés idején jár arra! 
Végül sacc-per-kábé alapon bevágtunk az erdőbe, és jó hosszan mentünk az úton, remélve, hogy nem tévedünk el (nagyon). Mindenesetre, annak könnyebb dolga van, aki Hajmás felől közelíti meg a hasadékot, mert abból az irányból jelzett turistaút vezet hozzá. Nem ártana emerről is felrajzolni néhány jelzést a fákra, mert K.gyarmatról indulva is van olyan szép az útvonal, és nem ártana segíteni az odajutásban a vállalkozóknak.

Bizony, találomra kellett letérnünk az útról, találomra vágtunk át a gerincen, derékig érő bokrocskák között, hogy aztán toronyiránt másszunk le a patakhoz, korhadó faágak és csúszós kövek között botladozva, ott, ahol a dombok összeérnek. De a látvány kárpótolt a nehézségekért. A patakvölgyet medvehagymaszőnyeg borította, fehér fejecskéjükkel bólogató virágja oldotta a tömény zöldet. Csúszós levele óvatosságra intett - nem akartunk leszánkázni az utolsó (meredek) métereken, bele a sekély patakba.

A patak mellett nem vezetett ösvény, magunknak kellett utat találni a hasadékhoz. A sekély vízfolyás mellett, a domb aljában araszolva, kidőlt fák alatt bujkálva értünk el végre a nevezetességhez. Útközben már láttunk kisebb, a föld alól előbújt sziklatömböket, mintegy a fő látványosság előhírnökeiként.

Íme, a mésztufa-hasadék!

És ott, ahol vége szakadt a patakvölgynek, áll a hasadék. Jól megnéztük, lefotóztuk, aztán elméláztunk rajta, merre tovább. A lányok a patakpart ismételt végigjárása helyett inkább a meredek partoldal megmászását választották, mi ketten pedig visszamentünk néhány tíz métert a patak mellett, és egy lankásabb helyen hagytuk el a völgyet.

Innen már szinte sétagalopp volt az út Hajmás felé. Visszakanyarodtunk Kaposgyarmat alá, a fák között felénk csillant a farm kis tava. Felkapaszkodtunk egy enyhe emelkedőn, és hamarosan elértük az elágazást, ahol ki kellett kanyarodni a műút felé. Itt egy újabb amatőr tábla támasztotta egy fa törzsét, rajta a felirat a mésztufa-hasadék felé mutatott. Nem is értettük, hogy ha már pénzt és időt szántak arra, hogy ebből az irányból turistautat jelöljenek ki a hasadékhoz, arra miért nem volt gondjuk, hogy normális táblákat állítsanak a kritikus pontokra...

Hajmásra a zöld négyzet jelzésen akartunk beérni, de úgy elbeszélgettük az elágazást, hogy hamarosan a falu fölötti domb oldalában találtuk magunkat. A többiek úgy döntöttek, maradnak ebben az irányban, és oldalról közelítik meg a falut, én viszont árkon-bokron át lebaktattam az út közelébe, és megkerestem a jelzett utat. A temető kerítése viszont visszakényszerített az országút mellé, bár inkább a mező szélét választottam gyaloglásra a kemény aszfalt helyett.

Hajmáson csak a templom előtt álltunk meg néhány percre, és mivel mindenképpen el akartuk érni a hazafelé tartó első buszt, tovább is mentünk a Szentbalázsra vivő széles úton, fel, a dombtetőre. Erősen sütött a nap a nyakunkba, a köves talajon kényelmetlen volt a járás, de hátrafordulva csodás kilátás tárult elénk a Zselic dombjaira, Hajmás viharvert házai mögött.

A szőlőskerteket elhagyva végre ismét erdőbe értünk. Itt már nem borította medvehagymatenger a talajt, helyette szemünket kényeztette a fölénk boruló zöld lombok látványa. Nem is hagyott el bennünket addig, míg el nem értük az egykori hatos utat, ami bevezetett Szentbalázsra. 

Egy kellemes pihenőhely mellett értünk ki az erdőből. Jobbról, az út túloldalán már sárgállott a dombtető a repcétől, bár az illata nem ért el hozzánk. 

Szentbalázson - ahogy a másik két faluban sem - nem találtunk nyitva lévő boltot vagy kocsmát, így a túrajelentés lepecsételése elmaradt. átgyalogoltunk a falu túlsó végére - útközben nosztalgiáztam kicsit a még mindig működő Fenyves vendéglő láttán -, és néhány perces várakozás után meg is érkezett a busz, ami visszaröptetett minket Kaposvárra.
Elégedetten, szép élményekkel telve, a húsvét hangulatát megalapozó túra után értünk haza. Nem bántuk meg, hogy ezt a délelőttöt túrázással töltöttük tavaszi nagytakarítás vagy ebédfőzés helyett...

Megtett táv: 11 km, szint: 250 m

A teljes fotóalbumot itt találod.