Egyszer régen, az ősidőkben, majd' 30 évvel ezelőtt már végigjártam ezt az útvonalat. Rekkenő nyár volt, bár akkor még nem rekkent annyira, mint most. Emlékeimben úgy maradt meg az Országos Kéknek ez a szakasza, mint egy végtelenül egyhangú, unalmas, fárasztó túra. És a múlt hétvégén ismét ott találtam magam.
A nyáron megismert csapat néhány tagjával és a barátaimmal - Boti szervezésében - vágtunk bele ebbe a kétnapos kalandba. Sümegen találkoztunk, ahol - míg az autókat át- és visszavitték a találkozási pontokra - kényelmesen feltöltekeztünk egy kis kávéval, sütivel - ki mit választott ébresztőnek...
A várba nem mentünk fel (Hédit kivéve), az aznapra előirányzott 36 km pont annyi időt igényelt, hogy ne férjen bele a várnézés. Úgyis látta már mindenki...
Mit is mondjak az első szakaszról? A 4 kilométer hosszan országúton gyaloglás Sümeg után, a mellettünk elsuhanó autókkal, megalapozta a hangulatot. Alig vártuk, hogy letérhessünk róla, és szinte fellélegzett a talpam, amikor elértük a Vágás-erdő szélét, a puha, pocsolyákkal tarkított utat.
A fák között még fel-feltűnt a vár sziluettje, aztán már nem láttuk a fáktól.
A második pecsétet a szombat reggeli napsütésben sütkérező Kisvásárhelyen gyűjtöttük be, miközben egy kíváncsi kismacska tekergőzött a lábunk mellett. Peti csurig töltött bélyegzőpárnája ettől kezdve mindannyiunknak jó szolgálatot tett...
Mivel a Kemeneshát lapos vidék, és nem volt se domb, se hegy, amiben a tekintet megkapaszkodhatott volna a horizonton, kénytelen voltam közelebbre nézni. Az útmenti bozótosban az ősz minden jellemző növénye képviseltette magát: fényképeztem csipkebogyót, galagonyát, kecskerágót, és később alkörmöst is, ami alaposan megvetette a lábát már mindenhol...
Az egyik réten pedig, nem sokkal az után, hogy ismét műútra értünk a Fenyősi-patak előtt, szemünk az első kikericses mezőn akadt meg. Jó turistához méltón le is rohantuk szegény virágokat, hogy jobbnál jobb képeket készítsünk róluk. Aztán, amikor lekanyarodtunk a Beretvás-dűlőre, nem vetettem meg a vidám, sárga gyújtoványfüvet sem.
Ötvösig még legyűrtünk egy újabb aszfaltos szakaszt - ahol kvadosok száguldottak el mellettünk -, némi erdőt raklapokból épített alacsony-lesekkel, és kis túlzással ugyan, de bokáig gázoltunk a makkban. Vaddisznó-mennyország az a vidék!
Bélyegzés közben - még szokom ezeket az újfajta bélyegzőket - megmosolyogtuk a kiszuperált ülést a fa mellett, és végre hosszú, egybefüggő erdőn gyalogolhattunk tovább.
Úgyszólván a cél előtt, a Bögötei-erdőben, egy dagonyás terület mellett tartottunk hosszabb pihenőt, ami már igazán ráfért a társaságra. Meleg volt, október elejéhez képest szégyenletesen meleg, vagy 28 fok, izzasztó és fülledt...
De a gombák szeretik - egyre többet láttunk az út mellett, az erdő szélén, korhadó fatönkökön és avarba rejtőzve.
Erdei akadálypálya Valaki már lemeózta...
A
Szajki-tavak úgy éltek az emlékeimben, mint elhagyatott, nyugodt, csendes tóvidék, mely mellett csak egy erdészház áll. Anno sátraztunk a tóparton, senkitől sem háborgatva. Most viszont - kis csalódást okozva - afféle mini üdülőtelep nőtt fel az egyik tó mellett, rövid, vízig húzódó utcácskákkal, pizzázóval és kocsmával. Meg sok-sok, kiadó házzal.
Mielőtt megtettük volna az aznapi utolsó pár kilométert Hosszúperesztegig - hogy ne a másnapi adagot kelljen megtoldani még 5-6 km-rel -, megnéztük a szállásokat. Kicsit nyögvenyelősen ment a dolog, a tulajt (bérbeadót) maga alá temette az adminisztráció - legalábbis úgy panaszkodott a SZÉP-kártya kezelésének nehézségeire, mintha mi lettünk volna az elsők, akik igénybe veszik.
Ki tudja, honnan került az erdőbe, magányosan, messzire világítva...
Miután sikerült zöld ágra vergődni szállásadónkkal a tekintetben, hogy ki hol aludjon, Hédit hátrahagyva lejártuk a Hosszúperesztegre vezető szakaszt is. A peresztegi templomot körbeölelő kerítésen gyorsan megtaláltuk a bélyegzőt, aztán Anikóval magunkra maradtunk, míg a többieket Peti visszaszállította Szajkra. Hiába, ahol szinte nulla a tömegközlekedés, muszáj máshogy megoldani a logisztikát...
A Fenyő utcai szálláson leginkább a cserépkályha lopta be magát a szívembe, a meleg meg a hátamba. A nappali nyár után gyorsan jött az est hűvöse, és izzadságtól nedves hátunknak jólesett a cserép melege. Meg a zuhany.
(Szombati táv: kb. 36 km, szint szinte nulla.)
Az éjszakai szélvihar és eső után hűvös reggelre ébredtünk vasárnap. Mint kiderült, kissé lehúzva felejtettem az autó ablakát, így kénytelen voltam a vizes ülésre terített törölközőre ülni, míg átautóztunk Hosszúperesztegre. De hát, magamnak köszönhettem...
Mint szállásadónktól megtudtuk, indult busz Sárvárra a reggeli órákban, ezért úgy döntöttünk, hogy az autók ide-oda utaztatását felcseréljük buszozásra. Így az útvonalat visszafelé járjuk le, és a végén csak be kell ülnünk a kocsiba és hazazötyögni.
A
sárvári várat csak kívülről néztük meg - aznap is várt ránk 36 km, nem értünk rá nézelődni. Majd legközelebb, ha nem hajt a tatár. Igazán szép kis város, az arborétum a tavakkal pedig elragadó.
Az előző napi aszfalttaposás tapasztalatai után úgy gondoltam, jót fog tenni egy kis botos rásegítés, úgyhogy igénybe is vettem az eszközt az első szakaszon, míg végre elhagytuk a várost és a járdákat, hogy délkeletnek kanyarodjunk a domb aljában, a Haraszt-erdőbe. Az útszélen álló oszlopon mindenféléről volt infó, csak a kék túráról nem - valószínűleg a zarándokoknak készült. De legalább volt, és számunkra is tartalmazott infót. Hamarosan letértünk a kékről, hogy felkeressük a közeli
Kalapos-kutat, az egykori kissitkei fogolytábor helyén. Kanyarodtunk jobbra, aztán balra, aztán átvágtunk a szántóföld szélén, mire végre megtaláltuk. Az odavezető jelzés elég hiányos, ráférne egy felújítás. A kutat szépen karbantartják, bár a gaz eléggé benőtte a vályú szélét.
A Hercseg-hegy aljában bevártuk a többieket, akik nem jöttek velünk kutat nézni, és nemsokára újra megálltunk, hogy készíthessünk néhány fotót a sitkei kápolnáról és a gyönyörű panorámáról, ami a hegyről tárult elénk.
Bemenni, sajnos, nem tudtunk a felújítás miatt, így csak körbejártuk és már mentünk is tovább.
A hegy másik oldalán vitamin-utánpótlást eszközöltünk egy körtefának köszönhetően, mely alatt találtunk néhány ehető gyümölcsöt, amit még nem kóstoltak meg a hangyák és darazsak. Ebéd előtti frissítésnek épp megfelelő volt, de az ebédre se kellett sokat várni - nem voltunk messze Gércétől, ahol a könyvtár előtti kis pihenőhelyen tartottunk hosszabb szünetet.
A túrabotomat majdnem otthagytam, induláskor jöttem rá, hogy ott felejtettem a pecsételőhelynél, így gyorsan visszamentem érte a polgármesteri hivatalig. Tényleg ott volt.
A Gérce után következő szakaszra sem így emlékeztem - majd' 6 kilométernyi aszfalt várt ránk. Anno még ez sem volt ott. Azt hittem, sose lesz vége, csak mentünk, mentünk a szinte nyílegyenes úton, hiába kémleltük reménykedve a láthatárt - hátha a végére érünk már! Annyira szerettünk volna túl lenni ezen a részen, hogy a Rózsáskerti erdészháznál csak pecsételni álltunk meg. Semmi pihenő, csak néhány kattintás, hogy emlék maradjon róla, és tovább róttuk az utat a Hidegkúti vadászház felé.
Kis kitérőt tettünk a Scherg-házaspár sírjához - csodák csodájára a kék útvonala direkt arra ment, kis kanyarral felvitt a dombocskára, hogy a másik oldalán visszatérjen a műútra.
A gyaloglás egyhangúságát - mert bizony az volt, egyhangú - csak a lombokon átszűrődő napfény játéka törte meg. A színesedni kezdő erdő látványa eszünkbe juttatta, hogy a meleg ellenére sincs már nyár, és a következő túrán talán már még több sárgával, vörössel és rozsdaszínnel találkozunk.
Aztán csak odaértünk a Hidegkúti vadászházházhoz. Az útvonal itt 90 fokos kanyart vesz és felkapaszkodik a dombra - aszfalt helyett durva kővel fedve. De mielőtt eme újabb megpróbáltatásnak kitettük volna magunkat, szusszantunk egy rövidet. Kivéve Erzsit, aki még annál is rövidebbet szusszantott, és inkább előrement, hisz úgyis lassabb nálunk - mondta, aztán nem láttuk egészen Káldig...
A csapat így három részre szakadt - mint annak idején az ország -, Erzsi után mi, a maradék kaposváriak vettük ismét nyakunkba az utat, Botiék még üldögéltek kicsit. Mi kihagytuk a kilátót, amit nem tudni, miért, kikerül a kék sáv jelzés. Csak az avasi kidőlt tölgy után találkoztunk újra, hogy együtt vágjunk át a Farkas-erdőn (végre puha talaj! - lélegzett fel a talpam). Káld határában pedig Erzsi is csatlakozott hozzánk, és hamarosan megtaláltuk a Korona névre hallgató kocsmát, ajtaján a bélyegzőhelyet jelző matricával.
Jobban tettük volna, ha továbbmegyünk - bár akkor még nem tudtuk, hogy az iskola kerítésén is van egy bélyegző. Megspóroltunk volna némi bosszankodást, amit a nem túl lelkes és smucig kocsmárossal való interakció okozott... (Ezt a bélyegzőhelyet meg is lehetne szüntetni, aki úgy áll hozzá az emberekhez, ahogy ez az alak, az nem érdemel egy kis extra bevételt...)
A rossz szájízt némileg csökkentette a falu határában ránk mekegő cuki kiskecskék párossa és a legelésző pónik látványa (egyik se csillámlott).
Az utolsó tíz kilométerről nincs sok mesélnivalóm. Egy kis erdő, egy kis szántó, újra erdő, újra szántó. A nap elindult felfelé, és hamarosan már a fák mögül integetett felénk. Persze, nem hagytuk ki a lehetőséget, hogy csodás naplementét fényképezzünk...
Az erdőszélen, a szürkületben egy nyuszi futkosott zavartan előttünk az úton, míg be nem talált a fák közé. Később egy őz vágtázott át a tarlón, hogy eltűnjön balra az erdőben. Aztán olyan sötét lett, hogy a szántóföldön át vezető úton alig láttuk a pocsolyákat.
Az utolsó erdei szakaszon
Szép, hosszú út volt a szántón át, sokáig tartott, míg a falu fényei közel kerültek. Fölöttünk már kigyúltak az első csillagok, de a Holdnak nem akaródzott feljönni, pedig nagyon vártam. A telihold jelentősen javította volna a látási viszonyokat.
De mindennek vége szakad egyszer, az út ismét aszfaltra váltott, amikor bekanyarodtunk Hosszúpereszteg szélső utcájába. Úgy éreztem, sose érünk oda az autókhoz, a talpam már elzsibbadt a kemény talajtól, nem éreztem a fájdalmat sem a sarkamban. De végre feltűnt a templom az országút másik oldalán, már csak a kis dombon kellett felmásznunk hozzá. Szó se róla, szép látvány volt a kivilágított épület, de jobban érdekelt a mellette sötétben álló két kocsi.
Ott köszöntünk el egymástól, mielőtt berámoltunk a csomagtartóba. Gratuláltunk Botinak, aki ezen az estén teljesítette az Országos Kék teljes távját, és már ott se voltunk. Hosszú út várt még hazáig.
(Vasárnapi táv: kb. 37-38 km, letérőkkel együtt.)
Fárasztó két nap volt, kevés látnivalóval, de legalább szép időben, jó társasággal tettünk meg a távot. Ez a vidék nem mondható izgalmasnak, és valószínűleg nem túráznának erre sokan, ha nem vezetne át rajta az OKT. Nem véletlenül emlékeztem rá úgy, ahogy. Ám ezt is végig kell járni annak, aki teljesíteni akarja a teljes távot. És mi akarjuk.
Viszlát, Kemeneshát (és a Marcal-medence)! Nálatok érdekesebb szakaszok várnak.
